Teológiai gondolatok
A hármas-egy Isten

    Canterburyi Szent Anzelm, a középkor nagy teológusa Proslogion című művében így fogalmaz: „Tehát, Uram, nem csak az vagy, aminél nagyobb nem gondolható el, hanem nagyobb vagy mindannál, ami egyáltalán elgondolható”. (Proslogion, 15. fejezet)
    Mi tehát az a legnagyobb valóság, amelynél az ember semmi nagyobbat nem gondolhat el, és ami annál is nagyobb, mint amit egyáltalán elgondolhat?  A válasz abban a feltétlen, semmilyen más létezőtől nem függő valóságban, személyben rejlik, akit Istennek nevezünk.  Istennek, aki egy és örök, aki a világot megteremti és összetartja, rendezi és fenntartja, aki – bár egészen más, mint a világ – mégis teljesen benne van. Istennek, aki három egylényegű személyből: az Atyából, a Fiúból és a Szentlélekből áll.

Az adai templom Szentháromság szobra

    A hármas-egy Isten megvallása nemcsak a világfeletti, az ember hatásköréből kiemelt Isten elismerését jelenti, hanem a világot (mindenekelőtt az embert) segítő, vele kommunikáló Istenét is. Ilyen értelemben a következőket mondhatjuk el: Az Atya az egész istenség, a szeretet forrása.
    A Fiúban Isten emberré válik az embereknek. Jézus úgy jelenik meg, mint az Atya küldötte, aki Isten közeli uralmát: a szeretet, békét, irgalmat, megbocsátást hirdeti és éli meg. Ez az emberré lett Isten sorsközösséget, szolidaritást vállal a teremtményekkel.
    A Szentlélek az az „isteni erő”, az a titokzatos harmadik isteni személy, akiben Jézus Krisztus, a Fiú egészen odaadja magát az Atyának, és akiben az Atya akaratát közli az emberekkel. A Szentlélek kiárad azokra, akik Jézus szavának engedelmeskedve és vele életközösségre lépve hagyják, hogy Isten ereje megragadja őket. Akiben benne lakozik a Szentlélek, az szeretető  embere lesz.
    Amikor imáink előtt és után, vagy a liturgián keresztet vetünk, gondoljunk arra, hogy valójában a háromszemélyű egy Istent valljuk meg: az Atyát – aki legfelül van, a Fiút – aki alászállott és a Szentlelket – aki a  szeretetben mindent átölel.
    A keresztény ember nem feledheti el, hogy minden emberi cselekvésnek arra kell irányulnia, hogy általa az ember részt vegyen a hármas-egy Isten szeretetközösségében. Akik pedig  hisznek Jézusban, nem lesznek másra képesek, mint csak arra, hogy részt vegyenek Isten közösségében, a szeretetben. Az Egyház, a keresztény közösségek, a családok is csak akkor valósítják meg önmagukat, ha a szentháromságos egy Isten szeretetmintájára épülnek fel és működnek.