Panorama Ada - oktobar 2007. október

Meglátszott, hogy avatott személyek tervezték, és állították össze a Mesél a múlt című rendezvény programját és vendéglistáját, mert röpke másfél óra alatt olyan megkapó, közvetlen és értékes néprajzinak is mondható bemutató, tanácskozás folyt, ami megmutatta, mekkora köztünk élő népi kultúrának lehetünk még mindig a tanúi, vagy részesei.
Sóti Éva, az Aranykapu Művelődési Egyesület művészeti irányítója, majd Mészáros Aranka, a Tanoda és a Manóházi Kézműves Manók csoport vezetője közvetlen bevezető szavai után Sóti Zsuzsika és Csóré Zsanett énekes-hegedűjátéka adta a találkozó hangulati aláfestését. Utána a jelenlévők gyermekkori emlékeiket idézve egymás után kapcsolódtak rá a meghirdetett témakörre, szüleink, nagyszüleink mondókáira, dalaira és egyéb emlékeire. E sorok írója a megjelenteknek azt ecsetelte, mennyire fontos a régi népköltészeti emlékek, a hagyományok, valamint a régi dokumentumok és fényképek gyűjtése, megőrzése és közzététele.

Csakhamar hasznos ismerkedésekre is sor került. Dicséretes például a moholi Lakatos Irén és férje László szándéka, hogy saját házukban, Moholon, történelmi dokumentumok és tárgyak múzeumát rendezik be. Erről Irén olyan meggyőzően beszélt, hogy igencsak felkeltette az érdeklődésünket, és türelmetlenül várjuk, hogy betekinthessünk gyűjteményükbe. Mondanivalójának alátámasztására egy számára rendkívül becses tárgyat, karikás ostort vett elő a táskájából. Nem azt kérdezte, hogy mi ez, hanem azt, hogy ki tudja megszólaltatni, azaz ki tudna vele (mármint az ostorral) durrantani?

Persze, volt jelentkező. És a közönség egy része azon nyomban ki is vonult a tájház tágas udvarára, ahol először a hetvenedik évén is túl járó hölgy, Farkas Mária durrantgatott éktelen nagyokat az ostorral, majd ugyanezt tette Lakatos Sándor is. Tőlük én sem akartam lemaradni, így az újságírók dicséretére legyen mondva, hogy köztük is van, aki ért a karikás ostorhoz. Mári néni meg is jegyezte: „Ezt biztos nem most kezdte csinálni!” Kérdésemre elmondta, hogy kislány korában a tarlón legeltette a jószágokat, libákat. Ott aztán minden ilyesmit lehetett, sőt meg is kellett tanulni. Büszkén mondta, hogy a búzatarlón mezítláb szaladgáltak, ami azért nem volt egyszerű, mert a gyakorlatlanok talpát fel-felszúrta a tarló.
Lakatos Sándor és neje egy régi gyermekvers-töredéket próbált rekonstruálni, és sikerült is egy versszakot hozzáadni az eddig ismert szöveghez. Közben a szomszéd szobában Virág Mihály kimeríthetetlen repertoárjából egy mókás verset adott elő a Manóházi Tanoda tizenvalahány növendékének, akik ezt önfeledt, vidám kacagással jutalmazták.

Ilyen volt hát az alaphangulat, a légkör, amire a szakemberek azt szokták mondani, hogy „termékeny” vagy „ösztönző”, ami reményt ad arra, hogy a kutatásnak lesz eredménye, csak kézben kell tartani a dolgok menetét.
A tájház pedig ezen a délutánon felhorkant krónikus álmából, és – úgy látszik – a manótanodán kívül a jövőben majd néprajzi kutatások (események) is nemesítik az életét, igazolják a meglétét.