Örömkönnyek és csillogó szemek

    Egy évvel ezelőtt írtam lapunkban egy anyáról, aki három gyermekével él egy háznak semmiképpen nem nevezhető viskóban. Az előzményekhez tartozik, hogy a kislány segélykérésére lettem figyelmes, ami a Családi Körben jelent meg. Leírta keserű sorsukat, kilátástalan helyzetüket. Többször is elolvastam a cikket, de azt az állítását, hogy az illetékes szervek a házukat életveszélyessé nyilvánították, és hogy az azóta eltelt egy év alatt nem történt semmi, valahogy nem akartam elhinni. Utánajártam, és sajnos, meggyőződtem, hogy minden, amit leírt, szóról szóra igaz. Amikor harmadszor jártam ott az egyik szakemberrel, a gyerekek úgy néztek rám, mint a megmentőjükre. Menni készültem, amikor a kislány mellém lépett és megkérdezte: – Ugye, maga segít rajtunk? Tudtam, hogy községünkben az ilyen és hasonló esetek megoldására vannak különböző intézmények és szervezetek, azt is, hogy ez a család nem az Első Helyi Közösség területén él, ahol talán a munkahelyemből adódóan mégis oda kellene figyelnem, de a látottak nem hagytak nyugodni. Előttem lebegett a szomorú segélykérő tekintetük.

Ebben laktak egy évvel ezelőtt…

    Az összetett munkám, és a családom mellett elkezdtem a kilincselést épületanyagért, munkaerőért. Az időt és a fáradságot nem sajnáltam, mivel a „társadalmi munkák” világában nőttem fel, ahol nem a pénzszerzés volt az elsődleges cél. Ahogy múlt az idő, mindinkább rájöttem, hogy ez a fajta társadalmi munka sokban különbözik azoktól, amelyekben eddig részt vettem. Itt egy család biztonságáról volt szó. Egy év kellett ahhoz, hogy eljöjjön az a várva várt nap, hogy a család beköltözzön az új, szolid otthonukba. Az elején úgy terveztem és képzeltem, hogy ha sikerül a 9 x 4 m-es kis épületet lakhatóvá tenni, szervezünk egy kis ünnepséget,  „házavatót”. Gondoltam a végén egy átfogó riportra is, ami példaként szolgálhat arra, hogy összefogással mindent meg lehet oldani. Az ok, hogy mindezekről lemondtam, a továbbiakból kitűnik.
    Az  elején,  a  munkálatok megkezdésekor, a környéken  élők mindannyian  sajnálattal voltak a család iránt. Segítették őket, és szerény házbér ellenében ott lakhattak a közelben. Később, hónapok múlva, ahogy az épület épült, egyre többen fordultak el tőlük. Felmondták a bérletet, így kénytelenek voltak egy másik házba költözni. Amikor az épületre a tető is felkerült, és ahogy kezdett „kiemelkedni” a környező épületek közül, újra költözködniük kellett, mert a ház tulajdonosa felemelte a házbért. Furcsa és keserű érzés tört rám, mert nem gondoltam, hogy a lakosságnak ebben a rétegében is ilyen mértékben megtalálható és jelen van a mai népbetegség minden formája. Egyszóval, az egy év alatt a segítőkész sajnálkozókból irigykedő emberkék lettek. A vége felé már az épületanyag sem volt biztonságban.

…ma meg így néz ki a házuk

    Ezek után úgy gondoltam, mivel nekik továbbra is ott kell élniük, ebben a környezetben, legjobb lesz, ha csendben, egyik napról a másikra beköltöznek az új házba. A sok költözködés közben a szerény kis bútorzatuk megkopott és megfogyott.
    Azt az érzést, amit a vége felé átéltem, nem lehet leírni, azt csak az tudja megérteni, aki ilyen eseteket átélt. Többször hullottak örömkönnyek és a szemek is egyre csillogóbbá váltak. Amikor elköszöntem, a köszönő szavak után a kislány utánam szólt:
    – Azért néha látogasson meg bennünket!
    Akkor, ott, abban a pillanatban, nem válaszoltam.
    Köszönet mindazoknak, akik segítettek, hogy ez a család esténként ezentúl nyugodtan és biztonságban hajtsa le fejét.

Gecse István