TENGERKÉK GYÖNGYIKÉK FÜRTJEI

    A padé-szaján-jázovói pusztákon, ahová az adai juhtartók is legelni küldik nyájaikat, igazi botanikai kincsestár bújik meg. Itt található a március-áprilisban virító fürtös gyöngyike – Muscari racemosum, amelyik virágzatának színe leginkább a valamikor olyan jól ismert kékkőre hasonlít. Vagy ha nem a kékkőére, akkor a távoli tengerek mélykék azúrjára, amit – ha másképp nem – messziről küldött képeslapok látványából ismerünk. Égő, virító, az üdéből a sötétkékbe hajló virágfejecskék milliószámra jelentkeznek a pusztán, és látványuk egy leterített, hatalmas, képzeletbeli kék szőnyegre emlékeztet, amin csak óvatosan, vigyázva szabad lépkedni, hisz az maga egy nagy színpad: a természet színpada!
    Az áhítattól meg sem szólalva, most igazán irigyelni kezdtem a kökörcsineket, akiknek szintén ilyesforma kék virágai vannak, hogy róluk Áprily Lajos ilyen szépen írt, hogy
     „Gallyak hegyén, s rejtett magokban, / aludtak még a szép szinek. / Csak az avarban leskelődtek / Bolyhos leánykökörcsinek.”
    Pedig a gyöngyikék is, akárcsak a kökörcsinek, meg a kakukkfüvek, a magyar nép régi ismerősei. Már a honfoglalás előtt, az eurázsiai pusztákon vándorolva találkozhattunk velük. Nevük is ebből a korból származik!
    Húsvét másnapján abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy természetjáró-társammal ezeket a szépnevű virágocskákat szemlélhettük, fényképezhettük hosszasan, és közben arra gondolhattunk, hogy ilyen szép látványban még egy igazi király is csak akkor részesülhet, ha pont ebben az időben ellátogat egy, a padéihoz hasonló pusztára, ahol történetesen fürtös gyöngyikék virágoznak! Ez pedig aligha volna lehetséges, hisz útközben hatalmas harapós kutyák is leselkedtek ránk!
    Ha mégis, akkor úgy járna, mint mi, akiknek fél fordulatot se kellett tenni, és a messzeségben világosan láthattuk négy falu, Padé, Szaján, Hódegyháza (Jázova) és Tiszaszentmiklós tündöklő tornyait! Micsoda megkapó, de egyben meghökkentő látvány! Csak a templomok emelkednek a horizont fölé, a házak meg sehol?!
    Nos, valóban! Ez volt a délibáb, ami ezúttal is csalafinta módon (és kifogástalanul) működött! Az vessen magára, aki nem jött velünk, és nem lehetett részese a csodának!
    A gyöngyikék persze mitsem hederítnek erre, ők teszik a dolgukat az évmilliók óta bekódolt génjeik időnaptára szerint. Közben talán még lesik, várják is a lepkéket, a méheket, akiknek a beporzásért nektárt, virágport adnak cserébe. Színültig teli is volt már mindegyik méhecske csizmácskája virágporral, amint virágról virágra tornáztak, mert nem akartak egyikről se lemaradni.
    A gyöngyike pedig olyan furfangos, hogy nem adja könnyen a nektárja zamatát, mert a Teremtő úgy intézte, hogy kelyhecskéje szűk legyen és a föld felé nyíljon, hogy oda csak az nyúlhasson be, aki előtte fittyet hányva a nehézkedési erőnek, hanyatt vágja magát. No, ez még egy méhecskének is sok, hát még a lepkéknek, akik nem is tudtak megbirkózni a feladattal és gyorsan röptetve csakhamar odébbálltak.
    Ezen jót mosolyogva, elvetve magunkat a pusztán, békaperspektívából szemléltük hosszasan a síkvidék ékes gyöngyeit. A nap még magasan állt, nem is nagyon gondoltunk az elválásra, így a kompra való indulás idejét is egy teljes órával hátrébb toltuk.

 Kép és szöveg: Király János