63 év ürügyén
KÖZÜNK A ZSIDÓKHOZ

• Április 26-a egy emlékezetes napja Ada és Mohol történelmének, hisz 63 évvel ezelőtt, 1944-ben ezen a napon hurcolták el zsidó polgártársainkat, és szállították őket vasúton a halálba. Nem volt kivétel vagy mentség: a csendőrök, német katonák kíséretében, névsorral a kezükben mentek ki a zsidók házához, és a karonülő csecsemőktől a tipegni is alig tudó aggastyánokig, az adai vagy a moholi vasútállomáson mindenkit összetereltek, majd marhavagonokba zsúfoltak és – első állomásként – Szegedre szállítottak.

    Községünk ezt a csapást azóta se heverte ki, és nem is fogja soha. Zsidó polgártársaink ugyanis olyan szorosan beépültek az akkori adai és a moholi közösségbe, hogy nélkülük az akkori közéletben, a gazdaságban, a művelődésben, a vallási életben, de még a közoktatásban sem történhetett semmi érdemleges.
    Mivel ők maguk is rendkívül szorgalmas, összetartó és törekvő közösséget alkottak, a tragikus eseményekig mindenben ők voltak a társadalom mozgató ereje. Kezükben összpontosult a kereskedelem, a bankvilág és a termelés nagyobbik része.
    A zsidó kereskedők, felvásárlók, gyárosok, földbirtokosok, orvosok legtöbbje még ma is tiszteletreméltó, példamutató, haladó és adakozó személyként él az adaiak emlékezetében. Ők forgatták ugyanis a haladás kerekét, és nagyrészt ők voltak a helyi lakosság munkaadói, akiktől a családok kereseti lehetősége függött.

Permetező asszonyok a Schulhof-birtokon (Vajda M. képe)

    Nos, a tragikus naphoz fűződően én is őrzök egy emléket, amiről máig sem tudom, hogy jó-e, vagy rossz? 1944. április 26-án a következő dolgok estek meg velünk:
    Én jó másféléves gyerek lehettem akkor, és az adai pályaudvarral szemben laktunk, a Gunarasban. Pont oda, a vasúti sínek mellé terelték az összegyűjtött zsidókat, akik semmit sem vihettek magukkal, csak egy-két ruhaholmit és néhány napra elegendő élelmiszert.
    Szüleink szinte ki se mertek menni az utcára, csak az ablakból nézték, mi történik. Így édesanyám egyszercsak észrevette, hogy egy zsidó nő, karonülő kisgyermekével, egy csendőr kíséretében, mintha a mi házunk felé tartana. Drótkerítésünk volt, a fakeretes drótkapu csak úgy be volt támasztva. Kilincs és zár nem is volt rajta. Azon könnyen be is jöttek. A zsidó nő megkérdezte édesanyámat, megmelegítenénk-e kisfiának az üveg tejet, amit odaadna neki, mert éhes és sír.
    Édesanyám azonnal ugrott, és a kisüveget beletette a sporheton a fazékban melegedő vízbe. Közben válthattak is egy-két szót a zsidó asszonnyal, aki siránkozott és elmondta, hogy hiába van meg nekik mindenük, most mégis összedőlt a világ. Menni kell, mert viszik őket. Nem tudja mi lesz velük, de a legrosszabbat sejti.
    Közben a csendőr a gangban leült és rágyújtott. Édesapámnak elmondta, hogy a Felvidékről való, és legszívesebben hagyná az egészet, de nem teheti. Neki Szegedig szólt a beosztása.
    A zsidó anyuka ezalatt mesélt édesanyámnak. Hálálkodott, hogy akár csak tíz percre is befogadtuk, és megmelegíthette a tejet kisfiának, aki alig lehetett valamivel fiatalabb nálam. Még aztán ez a nemestartású asszony biztatta is, és vigasztalta édesanyámat, mondván, vigyázzanak nagyon a kisfiukra – mármint rám – nehogy valami baj érjen minket is, mint most őket!
    Itt a találkozás véget is ért, de történet soha! Soronkövetkező életemben édesanyám ezerszer is elmesélte az eseményt, hol hosszabban, hol rövidebben. Később, amikor teljesen világossá vált előttünk, hogy mi is lett az elhurcoltak sorsa, a történet felidézésekor mindig könnyek jelentek meg a szemében.
Én meg egyre vártam, hogy egy napon majd viszontláthatom a kis druszámat, aki a mi szegényesen berendezett konyhánkban itta meg tejecskéjét, és akivel talán össze is mosolyogtunk. Ez a gondolat, ez a vágy egyre erősödött bennem, és még ma sem hagy békén a gondolat, hogy az a zsidó kisfiú – akit magamban mindig csak Tominak becéztem – él-e vagy hal, és ugyan hol lehet?
    Egyetlen egyszer sem éreztem, hogy meghalt, és még ma is biztos vagyok benne, hogy a végtelen és a türelmes idő ködéből egyszercsak elémtoppan, és megölelhetjük egymást. Annak okán, hogy egy 63 évvel ezelőtti április 26-án, a mi gunarasi szegényes konyhánkban együtt fogyasztottuk el tejecskénket. Mert édesanyám azt is mondta, hogy amikor tágra nyílt szemmel figyeltem a Tomit, amint szopogatja tejecskéjét, én is enni kértem.
    A zsidó anyuka könnyezett, és csak azt mondta, „jaj, ha egyszer visszakerülünk, együtt megetetjük gyermekeinket!”
    Ada aznap és másnap, meg harmadnap is olyan volt, mint egy megbolondult város. Gonosz emberek a magukra hagyott zsidó házakból és üzletekből mindent elhordtak. Mondják, a rőfös üzletekből végekben húzták a drága szövetet, a sifont és a damasztot, meg a legfinomabb árut.
    Apám mondta, azokban a napokban ki se ment az utcára, be se ment a városba, mert nem akarta látni a nagy szégyent, nem akart részese lenni a nagy fosztogatásnak! Anyám varrónő volt, és jórészt a lábbal hajtós Singer varrógépe jóvoltából látta el családunkat, később így finanszírozta taníttatásomat is. Az is biztos, hogy utána évekig nem vállalta a zsidó üzletekből ellopott sifonok, damasztok, szövetek varrását! Olyan textíliákat be sem hozhatott senki a házunkba! Még akkor sem, ha ennek mi vallottuk a kárát!
    Adán viszont sokak életét fellendítette a rablás, de ezek nem a szegények voltak, hanem a sok módos család lett még módosabb. „Zsidó pénzből lett a sok maxim föld” – mondogatta, míg élt öreganyám, és igaza is volt. Nyílt titok, hogy az „itt maradt” zsidó vagyont, zsidó aranyakat az euró megjelenésével történt nagy márkabeváltások során, Szegeden mosták végkép tisztára! Pont ott, ahol a holocaust adai áldozatai kálváriájának első stációja volt!
    Hatvanhárom év távlatából sokakban elhalványodik, elmosódik a tragédia emléke. De bennem nem. Sőt csak fokozódik, hisz annyira szeretném már végre viszontlátni Tamást!