Nyelvi figyelő
A magyarból visszavett szerb kölcsönszavak

    Az egyes nyelvek szókészletének alakulásában rendszerint a más nyelvekből átvett szavak is szerepet játszanak. Az idegen szó, ha meghonosodik, jövevényszóvá válik. Sokuk annyira idomul a befogadó nyelv szerkezetéhez, hangzásához, hogy már nem is hasonlít eredetijére. Talán ezzel is magyarázható, hogy az átadó nyelv idővel visszaveszi szavainak némelyikét, némileg megváltozott alakban és jelentésben. A beszélők gyakran nem is sejtik, hogy az újonnan befogadott szó voltaképpen őseik nyelvéből való, illetve egyik ilyen szónak a változata. A kölcsönszavak visszavételének tekintetében érdekesek a magyar és a szerb nyelv kapcsolatai. Leginkább a szerb nyelv vesz vissza kölcsönszót a magyarból, ellenkező irányú jelenségre nemigen akad példa.
    Egyik-másik szerb nyelvjárásban astal néven emlegetik azt a bútordarabot, amely lábakon nyugvó vízszintes lapból áll, és főként étkezésre használatos. A dolog annál érdekesebb, mert a magyar asztal szó (amelyből a szerb astal származik) voltaképpen maga is szláv eredetű. A stol szóból a kiejtés megkönnyítésének érdekében lett a magyarban magánhangzóval kezdődi szó. A magyar asztal valószínűleg divatszóként került a szerbbe a már meglevő (de talán közönségesebbnek tartott) sto mellé. Utóbb még származékai is kialakultak: az astalčić (asztalkára vonatkozik), az astalski (asztalra valót jelöl), az astalče (kis asztal értelemben használatos; a držati astalče szókapcsolat azt jelenti, hogy asztalt táncoltat, szellemet idéz).
    A mesaroš szintén visszakölcsönzött szava a szerb nyelvnek. A szláv eredetű mesar szót a magyarok, miután átvették, számos más foglalkozásnévhez hasonlóan -s képzővel látták el, így idomították a magyar szóhasználathoz (hogy beleilljék az asztalos, a lakatos, a kalapos, a fazekas, a bádogos stb. sorába). Hogy-hogy nem, a szerb nyelvnek szüksége volt a mesaroš szóra, és meghonosította. Egyrészt a mesar szinonimájaként él, másrészt pedig húskedvelő személyre utalnak vele.
    Érdekes a diák főnév útja. Valószínűleg egy déli szláv nyelv 'diakónus' jelentésű dijak szava került annak idején a magyarba (amelynek a görög diakosz, diakonosz a végső forrása). Mivel a magyarság a bizánci kereszténységet felváltotta a rómaival, visszafejlődött a diák szónak 'diakónus' jelentése. Helyette a 'tanult ember, írnok' jelentést kezdte hordozni. Később felvette a 'tanuló' majd a 'latin' értelmet. A horvátok ebben az utóbbi értelemben használják a dijak főnevet és a dijački melléknevet (nyilván magyar mintára).
    Itt vannak aztán a magyar egzotikumot kifejező szavak: a pusta, a čarda, a husar. A pusta a szerbben a pustara főnév szinonimájaként él, alföldi füves síkságra vonatkozik. A čarda pusztai kocsmát jelöl, a husar pedig könnyű fegyverzetű lovas katona neveként használatos. Ezek is visszavett kölcsönszónak tekinthetők, mivel a magyar puszta, csárda, huszár szó szláv eredetű. Az utóbbi kettő bizonyítottan a szerbből került a magyarba, a csárda a čardak származékaként, a huszár pedig mint a gusar folyománya.

Molnár Csikós László