Papírrepülő

    Annyi „szó esett” (papírra) az utóbbi időben arról, hogy mit lehet örökölni, és vallom én – többek között, bánatot is. Mindenki örököl bánatot, mert minden ház falain belül, vannak tragédiák, szomorú történetek, titkok, melyek  ránehezednek a lelkekre és a lélek pedig  száll generációról, generációra. Majd, mint alattomos betegség, elkezdi nyomni ott legbelül, és élteti magát mint „feladat”,  amit el kell végezni,  valaki helyett, akinek arra nem volt már elég ideje, vagy mersze. Emberfeletti tett, embert keres, hogy emberhez méltóan – emberére találjon! Ember leszek, mert:
    A gondolat időnként - időzítve, de váratlanul robban és megállít percekre, ekkor az üveges tekintetem a múlt kivetítő vásznára néz, és kővé meredve másra nem tudok figyelni csak arra a két barna gyermekszempárra, amit felszínre vetít a múlt.  Szemek, amelyek részei voltak gyermekkoromnak:  Egy kreol bőrű kisgyerek, fekete hajú, kissé szomorú, szégyenlős, mégis mérges és vádló tekintetű. Kimondottan emlékezek, szinte most is érzem, hogy őszinte és ösztönszerű gyermekrajongással vártam rá, kedveltem őt, és készültem, hol ezzel, hol azzal, minden megérkezése előtt. Ünnepeltem a hétvégét amikor vendégül láttuk, és mégis éveken át kudarcba torkolt minden igyekezetem. Fáradhatatlan voltam, nem adtam fel! Még ma sem...tisztelettel az iránt, aki tőlem jobban várta, aki ezekért a percekért, órákért élt, és pont ezt látva, akkor mint gyermek, - ismét ösztönszerűen, őszintén, mégsem tudtam titkolni és legyőzni  a féltékenységet.  Egyidősek voltunk és osztoznunk kellett. Osztoznunk a szereteten, a figyelmen, az időn. A sors úgy döntött én győztem, ami az időt és a figyelmet illeti, de a szeretetből messze több kijárt neki! Őt jobban szerette... Vívtuk így a harcot, ahol látszatra én voltam a hős, aki vidáman éli gondtalan gyermekéveit, figyelemben, jólétben. Mégis „vesztesként”, bánatot örököltem. Azért a sok jóért - ez maradt rám, és hordom mélyen magamban. Megült, ott legbelül, ahol a lelkiismeret időnként ördögtáncot jár, miközben felindultan vadul muzsikálja el őrült dalát, melytől szívem dobogásának ritmusa gyorsul, lélegzetvételem zilált és légszomjamtól nagyon nemjól érzem magam. Megtelik az agyam mások gondolataival, miközben átszenvedem érzéseiket és az örökölt bánat – az, ami a saját emlékeimet, ellenem fordítsa, hogy éjjeleken át – kínozzon. Kifáraszt, lemerít, és mint félholtat hirtelen elenged, eldob és így, a kiharcolt álomban, a köztünk lévő nagy szakadékon, könyörületének köszönve, könnyed szárnyakon átrepülök. Azt a szakadékot, amelyet a valóságban, most már ezekből a távlatokból, átugrani képtelenség – hogy  közelebb juthassak azokhoz a barna szemekhez, amelyek ma mosolygósak és felnőttek. Időből, ami azóta összegyűlt, és az általa halmozódott gondolatokból talán hidat is lehetne építeni, de erre magam vagyok, magam maradtam! Ez már csak engem érdekel (...talán ha akkor összefogtunk volna...) ez csak nekem fáj, ez csak az én gondom. Az én dolgom! Mit tehetek (!?) : repülőt készítek papírból  - mint valamikor, gyermekkorunkban Apuval – és ez a teleírt papírrepülő, jó hátszéllel, majd átszeli a szakadékot és rátalál a túloldalon.
    Testvér! Igaz, hogy kicsi voltál és nem tudtad miért, soha meg sem tudtad...én sem...de kimaradtál mindabból ami nekem kijárt:  Apu türelméből ami végtelen volt, lemaradtál a megbocsájtásáról,  ami a csíntevéseimet követte. Nem hallgattad a jókedvű fütyülését, ami kitöltötte az otthonunkat, amitől úgy éreztük – minden rendben van, nem voltál ott amikor ezermesterként  barkácsolt, imádott énekelni, viccesen bepózolt és harsányan dalolt, majd fennhangon nevetett. Nem ismered a „titkait”: hogy egy zserbó kockával megvehető volt, hogy néha megfésülte a szemöldökét, hogy egyszer pizsamát varrt – fogadásból, hangossan horkolt és órákig képes volt – az akkor még tetőre szerelt tévé antennát igazgatni. Helyeted, engem tanított meg szöget fába verni, biciklit hajtani, fűrészelni, a kapálás titkos technikájára és engem vitt az öreg fekete kerékpár vázán. Velem énekelte,  „Egy csendes téli éjben, ooooo nagy hegy láttad e?!” ...lemaradtál sok-sok jóról! Nem kaptad meg azt a biztonságot ami Apuval együtt járt, a nyugalmat amit a léte szült. Nekem mesélt arról, hogy miért jó az igazi ördögbőr, velem próbálta ki a saját kezűleg készített fűrészporos kályhát, mesélte, hogy milyen veszélyes a szőlőt lugasról enni, mert benne méhecske rejtőzhet, meg magasról leugrani... azt is mondta, hogy festeni fentről – balról kell kezdeni, ő hordott fogorvoshoz és úszni tanított. Teniszeztünk, és sokat játszottunk, a barna bőrtáskás fényképezőgépével, ezeket a pillanataimat örökítette meg... Tudod mit, Testvér, mindent tőle tanultam, mindent!!! Jogosan lehetsz irigy, féltékeny és mérges! (erre...) Mégis kérlek, gondold meg! Mert a tied a fekete haja, a jóságos szeme, a hatalmas lelke, a szorgalma! Tied minden jó tulajdonsága, a csendes de vidám természete, a gyermek-  és családszeretete, az ügyes keze, a méltósága, minden a tied –a bánatán kívül - amit örökölni lehet! Tieid a gének!
    Örülj testvér, mert nem járt ki neked az a furcsa tekintete, a szomorú arca amikor Te jártál az eszébe, örülj, mert nem láttad azt a rejtett könnyet, amikor fájdalmas mosollyal dúdolta: „Egy hamvas arcú kisgyerek, nem ismeri az életet....”, örülj, hogy ebből kimaradtál, viszont én most elmondom Neked, mert így döntöttem: mindenben Téged keresett és látott!  Vannak dolgok amiket csak ma értek, tettei amelyeknek rejtjeleit csak mostanság oldottam meg. Csalódott lennék (ma),  ha ez nem így lett volna, úgyhogy Testvér nekünk volt a legjobb Apukánk a világon! Ne kételkedj, szomorú e miatt soha ne légy, Őt ne vádold, és ne haragudj magadra, hogy szereted. Megérdemli. Ő úgy élt, ahogyan élnie „kellett”, majd rádhagyta amit rám nem hagyhatott és nekem adta, amit neked nem adhatott, miközben én – te voltam és Te – én voltál, testvér, édes – mostoha.

Pergel Zsaklina