Májusnak júniusba fordulását követően egyik napról a másikra „lerobbantam”. Előbb zúgott a fejem, szédelegtem, majd a fülem is zúgni kezdett. Meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik fülemre alig hallok, és ettől a még a kedvem is elment. Magamban kutattam a baj okát, és arra jutottam, hogy a légköri változások következtében talán felugrott a vérnyomásom, a fülemben el is pattanhatott egy hajszálér és valamiféle mikro-véraláfutás keletkezhetett.
    A szervezet napokig küzdött a váratlan bajjal, de nem volt elég erős, hogy legyőzze. Nem is fordult jóra az egészségem, és ezért már az orvosra gondoltam. Számtalan gondolat, lehetőség futott végig agyamon. Magam előtt láttam a zsúfolt orvosi várótermet, a hőségben magukat legyező pacienseket, a későbbi orvosi tanácstalanságot bajom láttán, minek következménye a vérvétel, vizeletvizsga, majd a szakorvoshoz való utalás, vidékre való utazás, várakozás, újabb tanácstalanság, bizonytalanság…
    Mondanom sem kell, pszichésen ez nagyon-nagyon lehangolt és kisebb fajta depresszióba is estem. A magam eszétől antibiotikumot kezdtem szedni, arra gondolván, hogy ha fültájékon valami gyulladásom lenne, azt majd lenyomja. Mintha így is lett volna, de később kiderült, hogy nem, csak képzelődtem. Utána egyik nap olyan volt, mint a másik: a fülzúgás, a lehangoltság, a kóválygás, a szédelgés tovább folytatódott.
    Hogy a helyzet még ellentmondásosabb legyen, az egyik napon a piacon szembe jött velem orvos ismerősöm és azonnal felvillant a gondolat az agyamban, hogy megkérdezem tőle legalább azt, hogy mikor rendel, hogy bemenjek hozzá, de mire fölocsúdtam, ő a tömegben odébbállt. Aztán másszor az egyik adai vendéglő teraszán ott láttam sziesztázni valamikori osztálytársamat, aki ma orvos, és aki bajomra rögtön megoldást tudott volna mondani, de nem tűnt ildomosnak, hogy panaszommal a szabadidejében zaklassam őt a férjével, gyermekeivel együtt.
    Lehangoltabban, mint eddig bármikor, pedáloztam hát tovább, mikor egy sarokkal odébb hársfavirág-illat ütötte meg orromat. Erre menten kigyulladt agyamban az a bizonyos villanykörte: megvilágosodott előttem a gondolat, hogy ki kellene próbálnom a gyógyteát!
    Ugye, mindenki ismeri a már szinte szállóigévé vált mondásokat, hogy „orvosságok Isten patikájából”, vagy „fűben-fában orvosság”: hát csak egyedül én, aki évek óta gyógynövényeket gyűjt és raktároz, ne tudnám ezt?
    A gondolat tehát megfogant és hazaérve számba vettem, milyen gyógynövényekből is áll az idei készletem. Szerencsére van ott szinte minden, így a legjobb tudásom szerint - meg felsőbb, isteni sugallatra - összeállítottam a „varázsteámat”: idei hársfavirágból, kamillából, kakukkfűből, cickafarkból, ginkólevélből és tejoltó galajból (szentjános-virágból). És láss csodát: reggelre megszűnt a fülzúgás és fültájékon enyhe viszketést is éreztem (fura volt), ami ugyebár mindig a gyógyulás kezdetének számít. Két-három nap alatt tökéletesen tünetmentessé váltam, kedvem ismét a régi, úgyhogy még az időjárás-változásokat sem éreztem. Tudtam: ezt a „csodatea” tette - amiből mindenkinek készletet kellene gyűjtenie - segítette a szervezetem harcát a baj ellen, növelte immunitását. Aztán, amint az ilyenkor lenni szokott, kissé el is bíztam magam, hanyagolni kezdetem a teázást, mire vissza is tért a fülzúgás, a halláskiesés. Fel kellett hát ismét erősítenem a terápiát, mire menten helyreállt a rend. Hallok, látok, nem szédülök, erősödött az önbizalmam, az életkedvem, és ugyanúgy tudok dolgozni reggeltől estig, mint azelőtt. Mindez oda vezetett, hogy a „csodateámról” most megemlékezzek lapunk hasábjain is. Nézzék csak, milyen jót mutatnak a fényképen a szárított virágok!
    Ja, még csak annyit, hogy a felsorolt gyógynövények mind-mind hazaiak, adaiak. Ráadásul kettő, három a magam termesztése. Itt nőnek körülöttem, csak le kell nyúlnom értük…

Király János