INDIÁNOKRA EMLÉKEZÜNK
(TSAWATANEVK KWAKWAKA′ NAKW)

• Indiános szellemben írtam cikkem elejére ezt a számunkra kimondhatatlan szót, ami indián nyelven jelent valamit, vagyis annak az indián csoportnak a nevét, amelynek földjén és falujában élt 18 évet az az asszony, akivel az adai Petőfi Sándor utca egyik takaros házában beszélgettem. A hölgy neve Verona és legkönnyebben talán úgy tudjuk beazonosítani, ha elmondom, hogy ő a mi tehetséges színésznövendékünk, Mészáros Gábor nénikéje

    Lehet, hogy a cím se pontos, meg a nénikés dolog sem stimmel igazán, de hogy azt gondoltam, hogy egy másvilágbeli lénnyel fogok beszélgetni másvilágbeli dolgokról, az biztos. Az Indián témájú olvasmányaim, a Vadölő, a Bőrharisnya és egyebek titokzatos világa olyannyira elevenen él bennem, hogy ha azt hallom indián, azonnal a Huron-tói, lesből előugró, behemót, kopasz harcosokra gondolok, akik tőrbe csalják a holland kisasszonyok hajóját és még az égből is támadnak, ha nem vagy eléggé elővigyázatos és nem te semlegesíted őket!

Bozóki Verona,  indián törzsfőnöki ex feleség

    Verona, ez a padéi, magyarkanizsai, oromhegyesi, szabadkai, adai asszonyság majd húsz hosszú évet töltött a világ és Amerika másik felén, a nyugati parton, Vancouver-sziget és a szárazföld közötti szorosban levő KingCome sziget kimondhatatlan nevű indián rezervátumában és angol nyelvre meg minden egyébre tanította az egzotikus kinézetű indián nebulókat. Közben elhódította magának a jóképű indián törzsfőnök, Frank szívét és vele élte le a ma már csak emlékeiben felidézhető éveit.
    − Kalandos és vargabetűs életutam során egyszer csak azt láttam, vagy hallottam − mondja a rendkívül agilisnak és talpraesettnek ható Verona −, hogy egy általam ismeretlen, távoli helyen angoltanárt keresnek egy iskolában. Természetesen akkor már Kanadában éltem, és egy gyorstalpaló tanfolyamon el is sajátítottam az angol nyelvet, így joggal jelentkezhettem az állásra. Magam is meglepődtem, hogy megkaptam. Csomagolhattam és indulhattam. Egy véget érni nem akaró repülőút után megérkeztem egy ismeretlen szigetre, onnan végtelen hajóút után egy indián faluba, annak is az iskolájába, ahol majd tanítanom kell.

Farkas motívum a maguk készítette és festette dobon

    Az igazgatónővel, a kollégákkal, a diákokkal, a szülőkkel meg kellett találnom a kapcsolatépítés fonalát, be kellett rendezkednem, meg kellett nyugodnom és meg kellett szerettetnem magam, hogy meg tudjak maradni azon a földön.
    Befogadták?
    − Nem volt mást tenniük. Közösen kellett egymást elfogadnunk, de végére sikerült és szeretett, megbecsült tagja lettem az iskolának. A végén már annyira jutottam, hogy férjet is szereztem magamnak, a jóképű, fiatal indián törzsfőnök, Frank személyében. Persze ő már nem egy régimódi, tollkoronás chif, hanem egy modern, vállalkozószellemű, de nemeslelkű férfi volt.
    Az alábbi fényképen megkapó külsejű indián tanítványai láthatók

    − Jaj, ők nagyon szerettek engem. A fotón éppen az iskola étkezdéjében huncutkodnak, de mivel én összevont osztályokat tanítottam, sülve-főve együtt voltam velük. Volt, amikor az iskola vezetőségének szemet is szúrt a mi közvetlen barátságunk, de a természetemből szeretet fakad, és ez mindenki felé sugárzik. Amikor sok belső vívódás után berendezkedtem és megszoktam a környezetem, számomra minden perc a tanításban telt el. Együtt voltam diákjaimmal az iskolában, az otthonomban, a kirándulásokon, a természetjárásokon, jóban, rosszban. Sokat meséltem nekik az én szülőhazámról is, mert rájöttem, hogy a mi népünk és az ő népük gondolkodásmódjában sok közös elem van.
    Közelkerült az indiánokhoz is?
    − Természetesen. Ezek az indiánok nem voltak sose vérengzők. Évszázadokon át háborítatlanul éltek a végtelen erdőkben, a folyók mentén és a tisztásokon. Halat, vadat megadott nekik a folyó, az erdő. Mindenféle szükséges anyagot is találtak a szabad természetben, boldogok voltak. Jött azonban a civilizáció, és mondani lehet, hogy az ő életüket tönkre is tette. Mostani életük már nem indiánélet, a rezervátumban csak nosztalgiáznak és amikor tehetik, felidézik egyéni és közösségi szokásaikat. Ilyenkor egy hatalmas teremben összejönnek, felöltik valamikori díszes viseletüket, eléneklik dalaikat és eltáncolják táncaikat. Ezeket a családi, vagy törzsi emlék-rendezvényeket potlachnak (potlacsnak) nevezik, és amikor ez van, végtelenül boldogoknak látszanak.
    Ezeken az összejöveteleken mindig valamilyen eseményre emlékeznek, vagy valaki emlékének szentelik. Megesik, hogy ilyenkor 4-500 ember is összejön és akkor igazi bemutatót lehet látni az indián törzsi hagyományok és szokások gazdag tárházából.

Szellemidézés az indián potlachon

    A résztvevők közül sokan állatokat ábrázoló maszkba öltöznek és ősi táncokat lejtenek. Erősen hisznek abban, hogy minden emberben valamilyen állat (farkas, medve) szelleme lakozik, így minden család is valamelyik állathoz tartozik. Hihetetlen, de van számmisztikájuk is. Számukra a négyes szám a meghatározó. Például a ház négy sarkán négyszer fordulnak balra, hogy majdan a szellemi világba jussanak, majd utána visszafelé is négyszer, hogy a szellemi világból vissza is jussanak.
    Van valamilyen képzetük a világról és az eredetükről?
    − Igen. Származásukat a természettől eredeztetik, elsődleges ősüknek pedig a farkasokat tarják. Így meghatározó életükben a farkas-legenda. Frank is azt vallotta, hogy ősei a farkasok és díszítőelemként, jelképként mindenhova, minden tárgyra a farkas jelet tették vagy festették. Én is tudok jól festeni - képzőművészetet is tanítottam - így férjem képein ő festette a farkas jelét, én pedig a környező hegyeket.
    Természetközelben éltek?
    − Persze. Ott nincsenek utcák, a házak is külön-külön állnak, mezők, azaz tisztások, erdők veszik körül őket. Amikor kitekintettünk otthonunk ablakán, vagy a teraszról szemléltük a tájat, irdatlan magas bérceket, hatalmas erdőket láthattunk. Közel volt hozzánk a folyó, melyben minden tavasszal megjelenik az oolichan nevű halak áradata. A víz milliószámra hozta a halat, ami embernek, állatnak - barna- és fekete medvének - kiadós élelmet jelentett.

Az indián család tagjai törzsi viseletben

    Az indián hit a természetre épül, minden benne lévő élőlényt tisztelnek és becsülnek. Csak azt veszik ki belőle, amire szükségük van. Így nagy barátságban vannak az állatokkal, a szárnyasok közül a vadlibákkal, vadkacsákkal.
    Csodálom a fényképet, ahol a gleccseren áll
    − Ott közel volt hozzánk egy hatalmas gleccser vége. Azon a vidéken ez egy mindennapos dolog, holott mi tudjuk, hogy a gleccser egy több millió éves jégfolyam, ami belsejében millió éves maradványokat, emlékeket rejt és hordoz. Amikor ráállunk egy ilyen gleccserre, úgy is vehetjük, hogy meglovagoljuk a múltat.
    Nagyon szeretek fényképezni. Se szeri, se száma azoknak a különleges természetfotóknak, amik azokról a tájakról, folyókról, hegyekről, erdőkről készültek, amik ott elbűvöltek. De elbűvölnek mindenkit itthon is, mert én mutogatom őket. Magyarkanizsai ismerőseim meghívtak az ottani művelődési házba is, és közönség előtt faggattak regényes életemről, azaz az indiánok között töltött éveimről, élményeimről.
    Egykori szeretteivel tart még a kapcsolat?
    Az internetnek köszönve állandó kapcsolatban állunk egymással. Tudni kell azt, hogy Frank halála után a családja jelképesen is befogadott, tehát az indián család tagjának tartanak. Ők pedig fölöttébb családszeretők, és most már mindegyikük nénikéjének nevez. Amikor az internetes Facebook-on kapcsolatba lépünk egymással, rendre sisternek, azaz nővéremnek (annyi, mint testvéremnek) neveznek.

A háttérből Verona kukucskál

    Hogy őszinte legyek, nehéz nélkülük. Könnyeznek a szemeim, amikor velük értekezek. Ők nyilván nem tudják, hogy ott leltem rá az igazi családi szeretetre és jórészt ennek hatására is tértem haza enyéimhez.
    Az élet hát nem habostorta…
    − Így van. Férjem egy erdei favágásról nem tért vissza, a természetben a természetnek adta ki lelkét. Vele volt testvére is, ő sem tért vissza. Adósságokba keveredtem, majd Dél Koreába szegődtem néhány évre angolt tanítani, míg annyit nem kerestem, hogy tisztáztam magam, sőt a jövőmet is bebiztosítottam. Jelenleg Szabadkán telepedtem le, ám gyakran itt vagyok Adán, az enyéim között, hogy nyughatatlan lelkemet csillapítsam.

Király János