Január 24., az újságírók napja
Szalézi Szent Ferenc, az újságírók védőszentje

    Január 24-e, egyben szalézi Szent Ferenc ünnepe. Pázmány Péter kortársa volt. Idén 387 éve, 1622-ben hunyt el. XI. Pius pápa 1923-ban az újságírók védőszentjévé avatta. Életpályáját Szabó Ferenc jezsuita atya jegyzetei és kutatásai alapján vázoljuk fel.
    Szalézi Szent Ferenc 1567-ben született Savojában és 1622-ben halt meg Lionban. Előkelő nemesi családból származott, Franciaországban és Padovában is jogot tanult. Apja nem akarta, hogy pap legyen, aztán végül 1593-ban mégis csak pappá szentelték, sőt 1602-ben Genf püspökévé is kinevezték. Tevékenysége során mintegy 450 plébániát látogatott meg, felrázta a papságot és 1604-ben Vijonban találkozott Chantal Szent Franciskával, akivel aztán néhány év múlva megalakította a vizitációs apácák rendjét.
    Szalézi Szent Ferenc két lelkiségi műve révén lett híres. Az egyik a Filotea, a másik a Teotinus.

Szalézi Szent Ferenc püspök szobra a Szalézi Rendről
elnevezett muzslyai diákotthonban

    A Filotea tulajdonképp nővérének és egy másik hölgynek írt leveleinek a gyűjteménye. Jellegzetessége az, hogy nem szerzeteseknek ad lelki tanácsot, hanem világi embereknek. Azt hangoztatja, hogy a világiak bárhol gyakorolhatják, élhetik a keresztény szolgáló szeretetet, azaz ehhez nem kell kolostorba vonulniuk.
    A Teotinus is az isteni szeretetről szól, de ebben már inkább a szerzetesek felé fordul. Szalézi Szent Ferenc azt magyarázza, hogy bármilyen körülmények között végezhető elmélkedő imádság. „Olyan embereket akarok oktatni, akik a világban, a családban, sőt a királyi udvarban élnek, akik állásukból kifolyólag a külső világnak és a közönségnek tartoznak élni – mondja.” Tehát egy világiak számára ajánlott lelkiségről van szó.
    Szalézi Szent Ferenc liturgikus ünnepe alkalmas arra, hogy szóljunk valamit a sajtóról, hiszen ő az újságírók védőszentje. Természetesen ma már az elektronikus sajtót is ide kell vennünk, hiszen az írott sajtó mellett egyre nagyobb jelentősége van a rádiónak, és a televíziónak is. Ezek a médiumok, a tömegkommunikáció eszközei teszik lehetővé, hogy olyan embereket is elérjünk, akik nem járnak szentmisére, nem részesültek hitoktatásban, de ők jóakaratú keresztények. Ezt szoktam én elő evangelizációnak nevezni. Nekünk ezzel a szekularizált, de többé kevésbé elkereszténytelenedett világgal is párbeszédet kell folytatnunk.
    Majdnem ötven éve már a II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott a tömegtájékoztatás korszerű eszközeivel és feladataival. Kimondták, hogy a kommunikáció valamennyi formájának meg kell felelnie az őszinteség, a becsületesség és az igazmondás alapvető követelményének. A jó szándék és a tiszta lelkiismeret még kevés ahhoz, hogy a tájékoztatás jó és megbízható legyen. Az igazság talaján kell állnia. Pontosan kell tükröznie a helyzetet, annak minden részletével együtt.
    Az utolsó évtizedek nagyszerű újításokat hoztak a tömegtájékoztatás terén. Ilyenek a műholdak, a kábeltelevízió, a fénykábel, a videokazetták, a CD-k, a DVD-k, a számítógépes képalkotás és más digitalizált adatfeldolgozó módszerek. Az új média használata szinte „új nyelveket” teremtett, amelyek új lehetőséget nyitottak az igazság terjesztése előtt, de új módszertani problémákat is hoztak magukkal.
    „A számítógépek korszakának lehetőségeit úgy szeretnénk felhasználni, hogy azok az ember evilági és másvilági hivatását szolgálják, és ezzel az Atyát dicsőítsék, akitől minden jó származik”. (II. János Pál, Üzenet a Tömegtájékoztatás Világnapján, 1990.)
    „A kommunikáció területén a keresztények hatékony együttműködése és a más vallások képviselőivel való szorosabb, együttes cselekvése” nemcsak kívánatos, de szükséges is, „hogy a vallásosság a tömegkommunikációban jelen lehessen.” (Irányvonalak…Nr.1. Vatikánváros, 1989.)

Kép és szöveg: Király János