Az élmény a legfontosabb
Beszélgetés a Sinkó-díjas Deissinger Ákossal
Alapítójának, Sinkó Ervinnek a végrendelete szerint az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék minden évben Sinkó Ervin Irodalmi Díjat adományoz egy-egy fiatal írónak, értelmiséginek az elmúlt évben megjelent munkájáért, az irodalmi és a mûvelõdési életben fontosnak tekintett teljesítményéért. A háromtagú bírálóbizottság, mgr. Utasi Csilla, mgr. Bence Erika és mgr. Ispánovics Csapó Julianna döntése szerint az idei lismerést az október 21-én megtartott tanszéknapi ünnepségen a vajdasági magyar irodalom minimalista narrációjának hagyományához kötõdõ prózai tevékenységéért Deissinger Ákos, az adai Mûszaki Iskola tanára vehette át. Ákos a Tanszék abszolvense, és egyike volt azoknak a fiataloknak, akiknek ötletébõl és kezdeményezésére megszületett a manapság oly sokszor emlegetett DNS folyóirat. A huszonöt éves fiú már középiskolás kora óta ír kisebb nagyobb prózai szövegeket. Munkáiból egy válogatás jelent meg a zentai Zetna Kiadó gondozásában „A háromlövetûség dicsérete” címû, Beke Ottóval és Samu János Vilmossal közös prózaantológiában.
- El kell mondanom, hogy szkeptikus vagyok valamennyire az írást, a prózaírást tekintve, - kezdte Deissinger Ákos - nagymértékû önbizalomhiány van bennem, és kétségeim is vannak az irodalommal, mint kifejezõ formával kapcsolatosan. Talán ezzel magyarázható a zsûri és más értelmezõk által adott meghatározás, a minimalista próza. Meglepõdtem, amikor megtudtam, hogy én vehetem át ezt az elismerést, nagyon örülök a díjnak, és köszönettel tartozom Beszédes Istvánnak, a Zetna szerkesztõjének, aki a lehetõséget adott arra, hogy az antológiában szerepelhessek.
- Az írásaiddal kapcsolatban többször is emlegetik a mágikus realizmust, a minimalizmust, a spontaneitást, sõt azt is tartják rólad, hogy újfajta mezõvárosi anekdotázást teremtesz. Te hogyan vélekedsz ezekrõl? Miként jellemeznéd az írásaidat?
- Nem szeretnék semmit sem mondani a szövegeimrõl. Az a jó, akkor van talán irodalom, ha értelmezik, vagy olvassák, tehát ha van befogadó. Saját szövegeimrõl nem szívesen beszélek, mindenki úgy értelmezheti, ahogy tetszik neki.
- Írásaid helyszíneit is megnevezed. Említed Adát, Moholt, Padét, Szajánt. Miért éppen ezeket a településeket választottad?
- Nem tudom, talán azért mert itt élek. Én nem szántam nagy hangsúly annak, hogy ebben a világban játszódnak azok a történetek, amelyek a szövegekben találhatók.
- Különleges hõseid vannak. Mit mondanál róluk?
- Nagyrészt fiktív személyek. Úgy gondolom, ha a történet szempontjából mûködõ figurákról van szó, amelyek az olvasóknak élményt nyújthatnak, akkor jó az a mû is, és jó az a személy, akit mozgatok. Az, hogy élõ személy-e vagy sem, számomra teljesen mellékes.
- Egy helyütt azt olvastam rólad, hogy kellõ iróniával fordulsz a szövegeid tárgyához. Honnan ez az irónia, és mi ennek a célja?
- Ilyen alapállású ember vagyok, hatalmas önirónia van bennem. Szerintem ez mûködik a szövegben, és tud építõ formai jelleg lenni a szövegformálás során, és a szövegen lévõ ironikus alapállás élményt nyújthat.
- Prózaíróként mit gondolsz, merre tart ma a vajdasági magyar irodalom?
- A múltkorában a Magyar Szó egyik rovatában a könyvrõl kérdeztek, ott elmondtam azt, ami mellett most is kitartok Nemcsak a vajdasági magyar irodalomról, hanem egyáltalán az irodalomról kell beszélni, mert a médiumok megváltoznak, és az irodalom lassú formának bizonyul az esztétikai élmény kifejezése szempontjából, ezt magam is érzem, és ez a vajdasági magyar irodalomra is jellemzõ.
- Az adai Mûszaki Iskolában tanítasz. Tanárként mit tapasztaltál, mennyire érzi magáénak az itteni irodalmat a felnövekvõ ifjúság?
- Én azt hiszem, hogy gondolkodni tanítom a diákjaimat, hiszen sok közöttük az igazán értelmes és tehetséges fiatal, de nap mint nap tapasztalom, hogy nem olvasnak a tanulók, úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem ezen a csatornán értelmezik magukat. Szerintem az irodalomnak kellene jobban, egy kicsit agresszívabban keresni a befogadót, mert a gyerekek nem olvasnak, és a vajdasági magyar irodalmat pedig végképp nem ismerik. Mindez annak köszönhetõ, hogy körülöttünk megjelentek olyan információs eszközök, mint a televízió, a rádió, az internet, amelyek erõszakosabban, és fontos hangsúlyozni, hogy gyorsabban közvetítenek mindenfajta jeleket, amelyekkel elhalmozzák a befogadót, így neki egyszerûen már nincs ideje leülni, és olvasni.
- Ha az olvasó nem közelít az irodalomhoz, miként közelíthetne az irodalom az olvasóhoz?
- Ha ma a kezünkbe veszünk egy nyugat-európai könyvet, akkor láthatjuk, hogy annyira esztétikus, annyira szépen kivitelezett, hogy maga a könyv, mint tárgy próbál közelíteni, mert fontos, hogy már az olvasás aktusa elõtt legyen esztétikai élménye a befogadónak. Tehát valóban a könyvnek is keresnie kell az olvasót.
- Most min dolgozol?
- Nem tudom megfogalmazni, hogy mi az irodalom, ezért azt sem tudom, hogy irodalmat mûvelek-e vagy sem. Vannak a polcomon könyvek, de úgy gondolom, hogy az irodalom nem a polcon található, hanem mûvelni kell. Természetesen a szövegvilágok között mindig mozgok, és rajtuk keresztül folyamatosan értelmezem is magam, és megkonstruálom magam, ha mondhatom ezt.
- Mondjuk tíz év múlva, szerinted, hol fogsz tartani, vagy hol szeretnél tartani?
- Hát, ha viccelõdhetünk, remélem, hogy átveszem az irodalmi Nobel-díjat, és majd annak kapcsán beszélgethetünk itt - mondta Deissinger Ákos.
Krizsán Mónika
