LXV. Zöld levél
A veréb is madár
A hideg idõ beköszöntével a nálunk telelõ madarak egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, hisz sehogy sem jutnak rovarokhoz, a szemestakarmány is elfogy, vagy letakarja a hó. Szárnyas barátainkat meg hajtja az éhség, mindenképpen szeretnék átvészelni a téli idõszakot. Ezt diktálja az ösztönük.
Az énekesmadarak anyagcseréje rendkívül gyors (testhõmérsékletük 40oC fölött van), az elfogyasztott táplálékot egykettõre megemésztik. Következésképp örökké éhesek, szüntelenül eleség után kell kutatniuk. Gyors anyagcseréjüknek megfelelõen igen nagy mennyiségû eleséget képesek elfogyasztani. Egy szén- vagy kékcinege például gyakran saját testsúlyával egyenlõ, vagy még azt is meghaladó eleséget eszik meg naponta.
Úgy segíthetünk hát nekik, hogy gondoskodunk a téli etetésükrõl. Ezt a madarak igencsak meghálálják, számunkra pedig örömet, megelégedettséget okoznak. Biztonságos helyre, ahol a macskák és a ragadozók nem érhetik el õket, különféle magokat, dióbelet, szalonna-darabokat, kenyérdarabokat tegyünk ki nekik. Az ilyen etetõhelyek leggyakoribb vendégei a kék- és barátcinegék, a csuszka, a meggyvágó, esetleg egy-egy, télire ittrekedt vörösbegy is.
Kékcinege télen
Sokan azonban méltatlankodnak, hogy a kirakott eleséget többnyire a verebek tömege lakmározza fel és a többi madárkának alig marad valami. Annyi baj legyen! A veréb is madár, és pont a közelmúltban tettek nekünk nagy szolgálatot azzal, hogy szinte teljesen megszabadítottak bennünket a gyapjaspille (medveszövõ lepke) hernyóinak iszonyatos pusztításától. A verebek ugyanis rászoktak e hernyó fehér színû lepkéinek fogyasztására, sõt valóságos csemegének tartják õket, így mindenhonnan levadásszák, még a falak repedéseibõl, a cserepek alól is kihúzgálják õket. Ne bánjuk hát, ha madáretetõink gyakori vendégei lesznek, tavasszal és a nyáron tízszeresen megszolgálják a télen elfogyasztott eleséget.
Házi kertjeink avarja alatt hagyjuk meg a lepotyogott gyümölcsöt, almát, körtét, hisz a levéltakaró jól megvédi a fagytól. Enyhébb napokon pedig az avart felforgató rigófélék, a feketerigó, és újabban a hozzánk nagy számban látogató téli vendégek, a léprigók, elõszeretettel kutatnak eleség után az avarban, és ha ráakadnak egy-egy „ottfelejtett” gyümölcsre, örömmel lakmároznak belõle.
Az én alma- és körtefáim alatt mindig sok lehullott gyümölcs marad, és télen, vagy koratavasszal az ablak mögül mindig örömmel figyelem a lakmározó, önfeledten ugrándozó rigókat.
Király János