Nagyharang

Egykor, kis csengő volt, a
neved
Díszes ágon, gyertyák közt
születtél.
Hangod halk volt, szaporán
csilingelő.
Gyermek kezek ráztak, s te
vidáman szóltál.
Ott kezdted el. Egy
karácsonyi fenyőn.
Akkor még aprócska
csengettyű.
Csak egy dísz,
csak egy játék
voltál.

Már akkor, merész álmokat
szőttél.
Egyre nagyobb lettél és csak
nőttél.
S lettél vidám kórusban
szóló.
Lovak nyakában ugrálva –
csengve.
S lettél, csengő egy
iskolában.
A nagyszünet végét jelezve.
Lármás diákokat utasítva
rendre.

Voltál hajóharang, utaztál
hangosan jelezve.
Mozdony tetején himbált a
szél.
Hangod ércesebb lett,
köntösöd fakó.
S lett belőled, nagymisére
hívó.
Az Isten házában, hangos
toronylakó.

Hirdettél: Delet. Tüzet és
Árvizet.
Fennen – zengőn hirdettél
békét.
Ünnepet, esküvőt, vidám
keresztelőt.
Könnyet fakasztva, sóhajt
szakítottál
hangoddal, sok sírkereszt
előtt.

Nagyharang.
Egykor, kis csengő volt a
neved.
Ha eljön az idő, köntösöd
megreped.
Sorsod felett, halandók
döntenek.
Kondulj még egyet, Istenhez
szólj!
Ne adja, hogy belőled, ágyút
öntsenek.

 2007. májusa, Patyi Károly, Ada

A Nagyharang versemről annyit, hogy az nem arról szól, hogyan lesz egy csengettyűből nagyharang. Az  törvényszerű, hogy egyszer a folyamatos ütögetéstől, minden harang, azon az egy helyen, addig nyúlik, amíg a keletkezett feszültségtől el nem reped. Ez minden harangnak a sorsa. A versem az emberről szól, aki szakadatlan dolgozik, gyarapítva a földi javakat. Ne adja Isten, hogy az örökségen pörlekedők, egymás ellen fordulva, azt az ügyvédekre költsék!

Lélekharang

Itt születtem. Itt éltem.
Féltem, de reméltem.
Esténként itt fojtogatott a
titokzatos alkonyat.
Takarónak húzta rám a
messzi hangokat.
Mire az esti hangzavar
lassan elcsendesült,
a kis kápolnaharang hangja,
a sötét falakra ült.
Csengése köröttem, mindent
elborítva.
Úgy aludtam el. Az ágy rácsát
szorítva.

Már rég megértem, de még
most sem értem.
Minden volt itt! Csak
boldogság, az miért nem?
Itt ragadtam. Tétlen. Itt, ahol
születtem.
Az idő, csak hiába. Elsuhant
felettem.
Gyermekkoromból is, csak az
a hang
vésődött, örökre belém.
A temető kápolna
harangjával is.
A halál üzent felém.