KÖNNYCSEPPEK EGY RÉGI KOMP UTÁN

Beszállás a kompba Adáról Padéra - Fotókirály (1974)

    Nem mondom, néha elérzékenyülök (most, hogy öregszek, egyre jobban), amikor helytörténeti kutatásaim során valami ismerős, jelentős, eddig még sohasem hallott adatra bukkanok szeretett községünkkel kapcsolatban. Így volt ez, amikor saját kiadványomban elhelyeztem Tormás István 1966-ban az adai Nagyúton (útegyengetés közben) megtalált adai kincsleletét, vagy amikor egy algyői geológus tanulmányában rábukkantam, hogy a perm időszak elején a Duna (nálunk is) a Tisza medrében folyt, de a minap is, amikor Varnju P. Ernő kezembe nyomta saját könyvét, amiben egy olyan bús, komor, kesergő verset találtam meghalt kompunkról, hogy könnybe lábadt a szemem. A vers szerbül íródott, címe Stala je skela. Gondoltam, lefordítom, de aztán letettem róla, mert egyrészt a nehezen fordítható költemények közé tartozik, másrészt pedig azt a szívet marcangoló érzést csak az eredeti szöveg adhatja vissza.

STALA JE SKELA

Putuje skela tamo i amo.
Što beše tamo, sada je amo.
Što beše onda, nije i sada.
Škripa na dolmi, stala je skela.

Stala je skela, gleda u nebo,
Sipi kiša, rod bi nam trebao.
Nit` mogu tamo, a ne bih amo,
Vuče me srce, ja, ipak, bih tamo.

Nit` imam koga od roda i svojte,
Al` drhtim srećan kad stignem tamo.
Kad stignem tamo, u Banat, u blato,
Ja opet bih amo, a ne znam zašto.

Poznaje Tisa dolmu i blato,
Putuje tiho, u nepoznato.
Nabrekla sajla, cvili i struže,
Krećemo opet u Padej bez gužve.

Stali na skelu, stoka i narod,
Dokle ovako? – pita se narod.
Sanak o mostu, na reci, na Tisi,
Slikaju slikari, pevaju pesnici.

    Az adaiak hídról szóló álma, tudjuk, megvalósult, de most meg a régi komp után kesergünk. Nem is egy kompot veszítettünk, hanem kettőt: az adait és a moholit. A híd mindkettőt megfojtotta. Így született a gondolat, hogy eddigi ismereteim alapján összefoglalom az adai, jobban mondva a padéi komp történetét, mert, ugye az adai komp az lényegében padéi komp, mert padéi legények indították évszázados útjára, hogy mára elérjen – a SEMMIBE.
    Ha hátranézünk az időben legalább 200 évet, szembe ötlik, hogy a bácskai és a bánáti térségeket keresztbe hat főútvonal szeli át, északról déli irányba haladva a következők: Szabadka–Magyarkanizsa–Törökkanizsa; Szabadka–Zenta–Csóka; Topolya–Ada–Padé–Nagykikinda; Zombor–Verbász–Óbecse–Törökbecse; Újvidék–Zsablya–Nagybecskerek; Újvidék–Titel–Perlez (Kalapis Zoltán Az utolsó nagy tiszai kompok).
    A közlekedés általában zavartalan, mert a legnagyobb forgalmi akadályt, a két földrajzi tájat elválasztó Tiszát hidak ívelik át; a főútvonal aszfaltcsíkja egyedül Ada és Padé között szakad meg: itt a folyópartok közötti átkelést a fatengelyes világ maradványa, a komp közvetíti. Igaz, ez már nem evezős komp – az ilyenek aztán már csakugyan kimentek a divatból –, de azért nem is gőz- vagy benzinhajtású, hanem csak olyan köteles, amelyet a révészek és a víz eleven ereje hajt az egyik oldalról a másikra. Az 1900-as évek végén ez lenne tehát az utolsó komp a Tisza alsó folyásán.
    Az utolsó abban az értelemben, hogy főútvonalon fekszik, fontos, nélkülözhetetlen szerepet tölt be Bácska és Bánát közúti forgalmában. Egyébként nem társtalan. Rajta kívül még négy üzemel, de ezeknek kimondottan helyi jellegük van, főleg a kétparti gazdálkodás szolgálatában állnak.
    Az egyik Zentától délre, a Bátkánál működik. A Tiszának ez a volt árterülete a múlt század végén befejezett szabályozással került a bácskai oldalról a bánátira, de telekkönyvileg egészen mostanáig Zentához tartozott. A föld azóta sok esetben gazdát cserélt, de hogy a vízi járműre szükség van, az azt mutatja, hogy a „kettős birtokosok" még nem vesztek ki. Moholnál és Péterrévénél a két település juhtenyésztőinek szintén a komp teremt lehetőséget, hogy a szikes bánáti gyepen, Kerektó, Vörösistálló, Liba és Simogy táján legelőgazdálkodást folytassanak. A negyedik Tárásnál közlekedik. Csurog, a hozzá legközelebb eső túlsóparti bácskai falu csak esőmentes időben közelíthető meg egy poros nyári úton. A padéi komp tehát mindenképpen az utolsó jelentős tiszai átkelőhely vidékünkön.
    „A XX. században cseperedett fel, azért ilyen eleven"—mondta egyik beszélgetőtársam. Továbbélésének persze nem ez a magyarázata, de az tény, hogy a maga csaknem másfél századával a legfiatalabb tiszai komp gyermekéveit éli. A tőle jobbra és balra eső átkelőhelyek többszázados múltra tekintenek vissza, némelyik mögött egy évezrednél is hosszabb idő áll. Zsigmond király 1396-ban hat komphajó beszerzését parancsolta meg Pozsony városának, s nagyságukat is kikötötte: „mindegyik akkora legyen, hogy azon 40 ló lovasával együtt elférjen."
    Takáts Rafael 1791-ben kiadott Toldalék című tájszótárában egy „lovakat szállító hidat" emleget, s magyarázólag hozzáteszi, hogy ez a „hippangó". Nos, ez sem lehetett egészen rozoga tákolmány. A szerzőt egyébként a szegedi alsóvárosi ferences klastromból rendelték Padéra papi szolgálatra, becses szótárát is ott, hívei között, maga nyomtatta ki 1791-ben – regényes körülmények között. Padé pedig a podvej szóból származik, s annyit jelent, hogy partalatti hely, védett rész. Az izmaelita böszörmények jelenlétére szintén helységnév utal. Kikinda tájára helyezik azok a levelek az elenyészett Kis- és Nagyböszörményt. A mai Csurog is, tudjuk, a középkorban Churlach néven szaracéntelep volt. A révek tája a hadfelvonulások idején a legforgalmasabb, ilyenkor összevonták a környékbeli hidasokat, a sószállító-kerepeket, tutajokat is ácsoltak, de még így is sokan tömlőkön, gerendákba kapaszkodva vagy két ló közé lépve mentek át aTiszán. Ha nem is ennyire népes a part, de nagy a forgalom akkor is, ha az uralkodó érkezett meg, udvartartásával meg a kíséretében levő lovas bandériummal, vagy esetleg valamelyik főúr. Ilyen esetekben már írott feljegyzések is készülnek. Egy múltból itt felejtett vízi jármű. „A révek és a kompok abból az időből valók – írja a század legelején Tömörkény István –, amidőn nem volt még olyan túlságosan nagy a sietség. A kompokon... évszázadok alatt alig is változott... valami. Talán: hogy drótkötélen jár és a drótkötélen rézcsiga szalad ama facsiga helyett, amit régen görgőkutyának neveztek. Amúgy megmaradt mindenben a régi és széles lapos vízi edény, amely kilenc-tíz terhes kocsival átmegy a vízen..."

Adai halászok - Fotókirály (1957)

    És a komp a Tiszának pont egy olyan részén maradt fenn, amelyről egyébként sem hagytak nyomot a múló évszázadok, amelyről hallgatnak az oklevelek. Alig hihető, hogy a népes és forgalmas Csanád megyének ezen a részén ne lett volna komp, de kimutatni nem lehet. Egyedül Borovszky tesz róla említést, de ő is csak ilyen formában teszi: „Minthogy itt a Tiszán rév közlekedett, korán a török birtokába jutott Padé." Más átkelőhelyek esetében a források közlékenyebbek, a szanádi révről például közvetve szerzünk tudomást egy1284-ben keletkezett oklevélből. Megtudjuk belőle, hogy Tamás István egyházaskéri kúriájából a kunok elől menekülve átúszta a Tiszát, annyi ideje sem volt, hogy „a néhány kilométerre fekvő révhez, Szanádra eljusson és így keljen át a folyón". Egy másik okmány arról tudósít, hogy Albert király1439 szeptemberében kétszer is a Titel melletti Tüdő-révnél tartózkodott. A martonosi révről nem egy híradás van, az adorjániról is – ott Magyar Pálnak volt révjoga 1331-ben. Fontos adat, ha a helynév magába foglalja a révszót. Erre már volt példa Révkanizsa és Szintarév esetében. Az okiratok egy Révgaládot említenek Nagykikinda környékén. Az Ada – Padé közti átjáróval szomszédos Mohol is hajdanában Moharéve volt. 1323-ból és 1332-ből vannak adataink róla. Ezekben az években Becsei Imre, a birtokokat gyűjtögető főúr előbb elcserélte, majd 40 márkaezüstért visszavásárolta Moharévét és környékét. 1412-ben már egy másik nagyhatalmú család, a Telegdiek tulajdonában van. Arra kell gondolnunk, hogy a két alighanem alkalmasabb és elhíresedett révhely között – északon a zentai, délen az óbecsei – nem fejlődhetett ki, csak alkalmi lehetett, helyi jellegű. Esetleg ki is maradhatott az okmányokból, ami persze nehezen hihető, bár hasonlóra századunk első évtizedéből is van példa.
    Az 1911-ben megjelent Torontál vármegye monográfiájában részletes helytörténeti leírás van minden helységről, Padéról is, de a kompról nincs egy szó sem, pedig ekkor már hetven éve fennállt. Az újabb korban először 1840. július 9-én történik említés róla. Ebben az évben Diván György padéi birtokos kiváltságlevelet kapott I. Ferdinánd császártól a rév felállítására és a vámszedési jogra. „...Megengedjük és hozzájárulásunkat adjuk – olvasható a nagykikindai levéltárban őrzött kiváltságlevél másolatában –, hogy padéi Diván György saját költségén kompjáratot állítson fel a Tiszán, mégpedig a Torontál vármegye területén fekvő padéi birtoka és a Bács-Bodrog vármegye területén fekvő Ada között, és hogy mindenkitől a megyei törvényhatóság által megszabott tarifa alapján átkelési vámot követeljen és szedhessen, kivéve azokat, akik nemesi, királyi vagy egyéb különleges privilégium alapján ennek fizetésétől mentesülnek..." A kiváltságlevél kötelezte Diván Györgyöt, hogy a kompot saját költségén felállítsa és fenntartsa; hogy az Arankán levő három hidat meg a barnaháti hidacskát is jó karban tartsa; hogy az Aranka tiszai torkolatánál saját költségén zsilipet csináltasson; hogy a megye által jóváhagyott átkelési díjjegyzékét kifüggessze a kompra, meg az átkelőhely padéi és adai oldalára. „...Biztatunk benneteket kereskedők, tőzsérek, piacokra menők és mindennemű utasok, egyenként és közösen – áll a kiváltságlevélben –, hogy a nevezett kompon bármikor keljetek át dolgaitokkal, javaitokkal és jószágaitokkal, megfizetve a megyei törvényhatóság által megszabott átkelési díjat, és menjetek innen, ahová csak akartok, abban a tudatban, hogy mind ti, mind pedig javaitok, királyi felségünk oltalma alatt áll. Óhajunk, hogy ezen engedélyünket minden piacon és nyilvános helyen közhírré tegyék. Megerősítjük pedig ezt a mi apostoli királyságunk titkos pecsétjével, miután felolvasták és hitelesítették előttünk, és akarjuk, hogy ez örök időkre így maradjon." Herresbacher József nyugalmazott tanító és postamester az 1914-ben befejezett helytörténeti munkájában – a kiadatlan kézirat másolatát szintén a nagykikindai levéltár őrzi – azt írja, hogy a birtokos 1842-ben kapta a révjogot, s ez az adat került be a későbbi írásokba, diplomamunkákba, így Mata R. Šećerov Hronika Padeja (1975) című könyvébe is. Az adatot feltehetően úgy kell értelmezni, hogy ekkor kezdődött a forgalom, könnyen lehetséges ugyanis, hogy a komp, de különösen a zsilip elkészítése igénybe vette azt a másfél-két évet, amely a kiváltságlevél kiadása és a forgalom tényleges beindítása között volt. Az igazi kérdés persze nem is ez, hanem az, hogy miért ilyen későn, miért csak a XIX. század derekán?

(Folytatása következik)