Tavasz

    Bátortalan fénysugarak idézik elfelejtett lendületem. Valamikori énem nézi szinte mászni is alig tudó lelkem, ahogyan a kikoptatott járdán szétfolyva, foghiányos mosollyal tavaszt köszönt. Isten hozott legszebb évszak! Tudom, miközben játszom, hogy nekem szólsz, értem jöttél, már rég gyermekeim reményeit csomagolod ajándékba. Így a helyes. Játszani mégis kell, mert játék ez az egész és én boldogan hiszem színészi képességem.
    Amikor a gyenge tavaszi Nap sugaraiba sebet mar az est éles foga, magamra húzom, jó korán, mikor még a Hold is gyanakvóan kukucskál, a takaróm. A sötétben semmi se látszik. Lucid álmaim ideje ez. Tudatosan, ébren és irányitottan álmodni igyekszem újra szemed barna melegét, és megtalálni magam benne... lenne jó, úgy, mint valamikor. Kilesni belőle azt, amit csak nekem nézel, vagy ha az – az, amit csak én nézek ki belőle... sebaj! Imádom azt a csepp érzést, amitől minden porcikám fiatalos és hiszi azt, hogy bírja vinni eme érzéssel járó terhet. Mert nehéz az a kétely, mely vékony rongyfoszlányokká tépdeli lelkem már nem igazán habfehér lepedőjét, melyre, ha kell, kiborítom életem – Neked, a kétely mosolyod őszinteségéről, és a kétely szemed sötétbarna cirmosságának valóságáról. Tavaszi „mocskos” estéken, nyakig ülök így a bajban, gondolatban... miközben a falu zaja csendesedni készül, utcalámpa fénye hatol át szemhéjamon, hogy Téged úsztasson melegen, szemeim gödrében érted összegyűjtött könnyekben. Létezel-e nekem, vagy csak én szálltam meg magam, és hordtalak szívem alatt annyira sokáig, hogy megszüless – kínok közepette, hangtalan jajveszékeléssel –, hogy mindörökkön így légy az enyém, miközben nem is sejted, hogy hanyadik tavasz ez már? Tiszta álmom közepén öledbe ülök, felédfordulva, csillogó szemekkel szemedbe nézve, látógödröd vakfoltján túl, szemeidet, mint optikai rendszert kikerülve belédmeredve, kiszakítván szemgolyóim, hogy közben Te is belémláss. Szeretkező szemeink, éveinket nem számlálva, percekre visszakönyörögve a régi élvezetet, szebbé teszik tavaszi estéinket. Kellünk-e ehhez valójában, hogy mindketten legyünk, hogy együtt legyünk – ennek érdekében, vagy elég tudatom megőrzése, így elalvás előtt a boldogsághoz? Van, ahogy van, de Te itt vagy – így tavaszonta. Hajlandó vagy velem játszani, mert játék ez az egész. Nekem ennyi elég.

    Nem is tudva, ki vagy valójában, hisz miközben ujjaimmal érintelek, tavaszi mozdulatokkal vért pezsdítek, mosolyt csalok és sóhajt fakasztok, gondolataid megfoghatatlanul lapulnak valahol mélyen. Te a te szereped játszod?!  Mindegy is, mennyire vagy enyém, mert úgyis csak annyira, amennyire én hinni tudom. És én hiszem azt, hogy Te vagy az, aki megcsalhatatlan, elhagyhatatlan és felejthetetlen. Részemmé formáltalak, mindig az a kezem vagy, amelyik éppen foglalt, az a szemem mellyel nem látok, vagy a rossz útra térő lábam; mindig az a gondolat, amely áramként cikázik testemen át... mindig ott vagy, ahol kell, hogy helyreigazíts, megtéríts. Azt se tudom néha, hogy én vagyok-e, én, a nő, mert nemtelenül és szemtelenül összeforrtunk már annyiszor, hogy számolni se akarom. És tudod Kedves, ez már olyan sok tavasz, hogy ennyi már nem maradt hátra. Téged senki túl nem szárnyal, mert nincs rá elég átkozott idő, így maradok Veled... nem mintha ilyenkor nyárhírnök ideje alatt nem mennék! Mennék én! Elhagynálak, csak rövidre, hogy értékeid igazolhassam személyem színe előtt, hogy térdenállva kérhessem, fogadj vissza! Hideg kék szemek, ravasz zöld pillantások rabjává lennék, hogy zokoghassak jéghideggé dermedt szívvel barna tekintetedért. Elmennék nőnek lenni, elmennék más testet ölteni magamra, majd, mint kígyó menekülnék elhasznált bőrömtől, és lenyúzva, mezítelenül esekednék, hogy öledbe újra magamra ismerjek.  Mennék én úgy, hogy Te ne is tudd, de Te mindent tudsz, mielőtt még megtenném, mert előbb érzed, amit érzek, előbb látod a bajt és szereteteddel leláncolsz, hogy a tavaszi szél csak hajam kócolva, helyettem illatom vigye messzire, hátha valahol vággyal sóhajt valaki –, de jó lenne!
    Ezért magamra húzom a meleg takarót, álmodok igazat, azt, hogy vagy, megálmodom a már megéltet, hosszabbítva azzal létünk. Maradok. Maradok, mert szeretek Veled, reggel majd befonom a hajam, mert dúl a tavaszi szél, becsomagolva így – melletted szabadságot élvező illatom megőrzöm Neked, ha netán ilyenkor, ezen évszak közepette takaróm alá tévedhetnél, hogy álmaimba less, öledbe ültess és tiszta, eleven gondolatokkal altass el rajtad, hogy benned megnyugodva biztos helyem legyen – tavaszonta.

Pergel Zsaklina