Teljes életet élni

Nem létezik ideális világ, amire várni kellene.
A világ mindig éppen az, ami és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá”
(Isaac Marino)

    A munkám során sok háztartásba eljutok. A Vöröskeresztben elsősorban a rászorulók, nélkülözők otthonait látogatjuk meg, míg a nagycsaládosokkal fiatal párokhoz jutunk el.
    Az ünnepek előtt több szegény sorsú családot és egyént kerestem fel és e látogatások alkalmával több olyan dolgot tapasztaltam, amelyekről úgy gondolom érdemes másokkal is megosztanom a véleményem.
    Az egyik ilyen dolog, hogy több olyan helyen még áram se nincsen, ahol laknak a házban, sőt nem egy helyen gyerekek, idős személyek vannak, akik külön törődést érdemelnek. Van, ahol pár ezer dináros tartozás miatt kapcsolták ki az áramot, és a fogyasztó sehogyan sem tudja újra visszaköttetni. Van, ahol valami régi tartozás miatt már 20 éve szünetel az áramszolgáltatás (még az előző lakók adóssága), pedig az ott lakók rendszeresen törlesztenék az elfogyasztott áram árát, csak éppen a szolgáltató és senki más nem tudja a problémát megoldani. Nem tudom, hány olyan háztartás van a községünkben, ahol kikapcsolták az áramot, viszont a házban továbbra is laknak, és hihetetlen rossz körülmények között kénytelenek élni mindennapjaikat, vagy ideiglenes megoldásként a szomszédok könyörületéből jutnak hozzá villanyáramhoz.

Továbbra is nagy szükség van a népkonyhára

    Azon is meglepődtem, hogy itt nálunk is több olyan ház van, amelyekre a bankok csaptak le, hiszen gazdájuk nem tudta törleszteni kölcsönét. Sok esetben nem a hírhedt devizaalapú hitelekről van szó, hanem arról, hogy kölcsönt vettek fel a tulajdonosok, és mivel nincsenek munkaviszonyban, így a házukat táblázták rájuk. Persze felvetődik a kérdés, minek vesznek fel nagy kölcsönöket azok, akik azt utána nem tudják törleszteni? Felelőtlenség, a család szempontjából mérhetetlen meggondolatlanság olyasmibe belemenni, ami odáig fajulhat, hogy elveszíthetjük a tetőt az egész család feje fölül. Ezzel kapcsolatban két dolgot mondhatok: a szüleimtől azt tanultam, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. A másik pedig, hogy inkább munkával, szorgalommal és kitartó, következetes kiútkereséssel próbálkozzunk, mint kockázatos megoldásokkal.
    A harmadik dolog, amiről szólni szeretnék, az a semmittevés, tunyaság és a sorsukba való beletörődés. Voltam olyan szegény sorsú emberek lakásában, ahol azért rend és tisztaság volt, ahol mindennek meg volt a helye, illetve bármikor toppantam be, egy kávéval azért mindig meg tudtak kínálni. Ott azonban, ahol a tizenéves leányka még 11 órakor is az ágyban van, ahol a piszok és szemét fogad, ahol nincs hová leülni, mert mindenhol mosatlan ruhadarabok hevernek, ahol már nem tudják, mikor mostak utoljára, ahol koszosak és bűzlenek a gyerekek, ahol a betegség és a tisztátalanság mindennapos jelenség, ott az ember még a leülésre sem szívesen vállalkozik. Pedig sok esetben nem a nincstelenségen múlik, hogy milyen körülmények között éljük le az életünket, hanem a szorgalmon, találékonyságon és ötletességünkön, hiszen ott, ahol van rá akarat, ügyesség és elképzelés, sokszor kevés pénzből is szebbé, élvezetesebbé tudják tenni otthonukat. Így még inkább sajátjuknak is érzik.
    Milyen szülők azok, akik nem nevelik rendre, tisztaságra, munkára, szorgalomra gyermekeiket? Hol vannak, és hogy végzik a munkájukat azok a szociális munkások, akik nem is próbálnak meg tenni valamit ez ellen? Miért engedjük meg, hogy ezekkel a gyerekekkel állandó gond legyen az óvodában, iskolában való szocializálódás folyamatában? Eddigi munkám során több olyan extrém esettel volt dolgom, amikor bizony annyira az élet peremére sodródott egyénekkel találkoztam, amikor már mástól nem várhattak segítséget. Ezt az emberbaráti karnyújtást én sokszor megtettem feléjük, és azt tapasztaltam, hogy e segítség fejében, szinte kivétel nélkül, maguk is tettek valamit azért, hogy kilábaljanak a bajból, igaz erre a sorsuk kényszerítette, meg én is erre kértem őket.
    A legtöbbször nem is sok kellett ahhoz, hogy rendet tegyenek a szobájukban, feltakarítsanak, tisztaságot teremtsenek, helyet találjanak holmijaiknak. Gyorsan rájöttek arra, mennyire más, ha rendezett, tiszta, jó hangulatot árasztó a környezetük. Az, aki nemcsak mások segítségét várja, hanem maga is tesz érte, az előbb-utóbb maga is jobb sorsra jut. Végezetül tanulságként Müller Pétert idézem: „Sorsod drámájának nemcsak szereplője vagy, szerzője is vagy. Magad írtad, és most is írod és játszod, szüntelenül.”

Krizsán V. Vilmos