Más adón, más frekvencián

    Valljuk be bátran, hogy túl a megtisztulás és újjászületés időszakán, minden szépségében és bőségében megfürödve, jól esik visszazökkenni a régi kerékvágásba, amikor követni tudjuk újból, hogy melyik nap követi a másikat. Vagy, ahol az is megbocsátható, ha a piskóta kevésbé jött fel, vagy ha netalán egy picit tovább hagytuk a húst a sütőben.

    Ünnepekkor éppen ezektől tud egy háziasszony házisárkánnyá változni. Ugye fiúk? Hát, igen, mi nők csak a tökéletességre törekszünk. Elégedettséggel tölt el bennünket minden nekünk szóló dicséret. Ezért az érzésért szinte képesek vagyunk mindenre. Már hajnalban a konyhába vonulni, mindent megtervezni, a szigorú fontossági sorrendet felállítani, és a sok, értékes hozzávalóból hosszú órák elteltével, fantasztikus finomságokat varázsolni. Igen, mi nők képesek vagyunk minderre. Vagy mindenre? Próbáljuk ki!  Mondjuk azt ki hangosan:

    Mi, a teremtés koronái mindent tökéletesen csinálunk! Ugye hihetetlen, mennyi gondolatot tudunk pillanatok alatt a férfi elméjében gerjeszteni. Azonnal elindul a kontraválaszok sorozata. Minden hőstettük előkerül, az óvodától a katonaságig. Ellenben beiktatva a „hozd ide, légyszi”, „tedd meg” ezt, vagy azt, elképesztő reakciót tud kiváltani, mert így szinte egy perc alatt egyedül maradhatunk, ha éppen így kívánjuk. Mókásan tekintek a természetnek erre a csodájára. De mi nők, bármennyire is tisztában vagyunk sokoldalúságunkkal és tökéletességünkkel, mégis a biztonságot nyújtó, az ölelő karok között megpihenve érezzük tökéletesen nőnek magunkat, amikor a harci fegyvert letéve, a csatabárdot elásva, minden bűnt és sértést elfeledve hajlunk meg női büszkeségünk előtt. Ekkor élvezzük azt, amit hosszú időn át, nehéz munka árán építettünk fel magunknak. Megcsillogtatja az általunk összegyűjtött kincseket, újralobbantja a bennünk pislákoló tüzet, ami erőt ad a nehéz napokban, vagy reményt az újrakezdéshez. Tisztában vagyok vele, sokunkhoz csatolhattak volna használati utasítást, hogy a bonyolultság magasabb lépcsőjén állók is eligazodjanak rajtunk.

     Ha a Teremtő nem jókedvében teremtett volna bennünket, férfit és nőt, biztosan zokon venné, amikor egymást megbántva, vádaskodva harcolunk a magunk igazáért, miközben tisztában vagyunk hiányosságainkkal, hibáinkkal egyaránt. Mégis „a lassú víz, partot mos” vagy „a türelem rózsát terem” mondások beigazolódását erősítve leszögezhetjük: a Teremtő jól döntött, mikor a férfi mellé minket, nőket is teremtett. Kedves férfiak! Nem fogom felsorolni, még meg sem említeni, mennyi mindentől kímélünk meg titeket, ti pedig viszonzásul elviselitek valahányunk furcsa természetét. Az értékelés nem billen egyik oldalra sem. Tehát panaszra semmi okotok!

    Tavaszt várva, a naptárban sorra követik egymást azok a színezett jelzéssel díszített napok, amikor ti, férfiak, felvértezve minden figyelmességgel és udvariassággal, kifejezhetitek az irántunk érzett hódolatotokat. Akinél ez netalán nehézséget okoz, mondja ki őszintén, megteszi, de csak a látszat kedvéért.

    Valójában nem akarunk mi tőletek sokat, ó dehogy! Csupán figyelmességet, törődést, kedvességet. Érezni azt, nektek mi vagyunk az elsők, a fontosak, a pótolhatatlanok. Hogy úgy nézzetek szemünkbe, mintha fényében önmagatok keresnétek. A felmagasztalás tesz bennünket igazán elérhetővé, és ettől fogva nem számit, milyen fontos dolgot felejtettél el, melyik inghez milyen nyakkendőt választottál, vagy a kék nadrághoz a zöld inget szúrtad ki.

    Amikor kiborulunk rátok, akkor figyelemért, együttérzésért, szeretetért kiáltunk. Nem kell mindjárt a gyógyszertárba rohanni. A gyógyszer ti vagytok, recept nélkül, enyhe mellékhatásokkal.

    Ha pedig nem olvastuk el az apró betűs részeket, azért csak magunkat hibáztathatjuk.

Lajkó Mónika