MEGÖREGEDTÜNK

    Az ember, miután megszületik, és ha fiatalon nem hal meg, utána megöregszik. Ez az élet megmásíthatatlan törvénye. Ez egy természetes folyamat, amit – ha tetszik, ha nem – el kell fogadnunk. De az már nem természetes folyamat, hogy egy teljes világrész, Európa, annak államai, városain, községei, velük együtt egyházközösségei ennyire elöregedjenek. Tekintettel arra, hogy jól ismerem az adai római katolikus egyház létszámának adatait – szaporodását és fogyását – adok belőle egy kis ízelítőt. Nem kívánok a teljes 250 évre visszatekinteni, hanem csak 1910-től szeretném minden 10. évi adatok leírni. 1900-ban élt 9811 fő, 1910-ben 11075, 1920-ban 11434, 1930-ban 12218, 1940-ben 12699, 1950-ben 13113, 1960-ban 13849, 1970-ben 14226, 1974-ben 14304 fő, egyszersmind ekkor volt az egyházunk a legnépesebb.
    Ekkor kezdte egyházközösségünk érezni a kivándorlást, illetve a kinti jobb megélhetési lehetőségek elszívó hatását, vagyis a külföldi munkavállalást. Így a természetes szaporodást a fogyás váltotta fel. A kivándorlási folyamat lassan indult, de az 1970-es években országos viszonylatban is felgyorsult. Ehhez még külön hozzájárult a testvérháború kitörése is. Ekkor körülbelül 3000-en hagyták el egyházközösségünket, a hívek száma az 1900. évi létszám, azaz 9811 alá csökkent!
    A jelenlegi létszámot nehéz megállapítani, mert a külföldről hazalátogatók csak részben tartják magukat adai hívőknek. A problémát az is növeli, hogy a külföldön tanuló diákok nagy része sem tér vissza hazánkba. De mi köze ennek az egyház, a község, az állam megöregedéséhez?
    A problémát az okozza, hogy a fiatalok, illetve a fiatal párok hagyták el az országot, akik még ma is dolgoznak, sőt már a gyermekeik is dolgoznak, csak nem itthon. Más kérdés, ha itt maradtak volna, lenne-e hol dolgozniuk? Nem állíthatom, hogy az egyház adatai megfelelnek az állam adatainak, de a kint dolgozók gyermekei – függetlenül attól, hogy az ország melyik részéből valók – vegyes házasságot kötnek a kintlevőkkel, és biztosan nem települnek haza. Esetleg csak látogatóba jönnek, de azt is mind ritkábban.
    Meddig tart hát még ez a folyamat, hogy kétszer annyian halnak meg, mint amennyien születnek? Hát még jó néhány évig eltart, míg a mi öreg nemzedékünk ki nem hal. Hogy utána mi lesz, azt megjósolni nem lehet. Valószínűleg jön egy stagnálási időszak. Szaporodás (az üres házak betöltése) csak akkor következik be, ha a gazdasági helyzet rendeződik, ha az ország vezetői olyan gyermekvédelmi programot dolgoznak ki, ami ma még elképzelhetetlen. Vagyis olyat, hogy öt gyermeket se legyen nehezebb felnevelni, mint egyet. Gondoljanak csak vissza az általam megírt gróf Csekonitz cikkre. Ugyanis a gróf már 100-150 évvel ezelőtt megoldotta birtokán ezt a kérdést!
    Az nem megoldás, hogy más földrészekről telepítsenek ide fiatal munkaerőt. Ez még rövidtávon sem előnyös, hosszú távon pedig kész katasztrófa. Ezt tették a nyugati országok is, de amikor tömegesen települtek be a külföldiek, egész városrészeket alakítottak ki maguknak és gettószerűségekben éltek. Itt Franciaországot hozom fel példának, ahol talán legtöbb a telepes bevándorló. Ők nagy családokkal rendelkeztek és a francia gyermektartási segély őket is megillette. Bár szorgalmasan dolgoztak, az államnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia a bevándorlók családi költségeinek fedezésére. Ráadásul ezek a bevándorlók más mentalitással is rendelkeznek, ami tavaly Franciaországban komoly zavargásokhoz is vezetett. Ezek után Nikolas Sárközy francia államelnök úgy nyilatkozott, hogy „át kellene írni a kapitalizmust”. De alighanem eső után késő a köpönyeg!
    Vigyázzunk, hogy ne essünk hasonló hibába. Nézzünk vissza a Kárpát-medencére: hol vannak a hunok, az avarok a dákok, a besenyők, a kunok és még sokan mások? Akárhonnan is jönnek a betelepülők, akár északról, akár délről, keletről vagy nyugatról, magukkal hozzák saját mentalitásukat, szokásaikat és aligha tudnak beilleszkedni a mi ezeréves szokásainkba. Mi vajdaságiak, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában, a királyi, valamint a titói Jugoszláviában együtt éltünk – és élünk ma is – netán mi alkalmazkodjunk egy ázsiai, vagy afrikai kultúrához? Mert ha tömegesen jönnek, ez bekövetkezhet. Különösen akkor, ha most a szülők is, a nagyszülők is kutyát sétáltatnak és nem a gyermekeiket, vagy unokáikat.
    Nem egészen ide tartozik, de én mégis szeretnék összefüggést keresni a kettő között. Gyakorta lehet a médiákban látni, vagy olvasni a következőt: manapság oda jutottunk, hogy két munkásnak kell eltartania egy nyugdíjast. Sajnos, ez így van. De nem így kellene lennie!  Ugyanis ötven évvel ezelőtt még nem így volt. Akkor egy bármilyen szakmában levő dolgozó, személyesen vagy vállalata által befizette a nyugdíjalapba az összeget, aminek kamata, évi tőkésítés mellett, fedte a nyugdíjának összegét. Mert azt mondják, hogy a férfiak életkora 70 év. Számoljanak, a 90 év kamata fedi a 10 évi nyugdíjak összegét. Mi van a befizetett összeggel? Azt az „állambácsi” eltulajdonította. Remélem, jó helyre költötte!? Nem is beszélve arról, hogy a nyugdíjkorhatárt meg megemelik.
    Próbáljanak meg számolni: ha a mostani egy nyugdíjast két dolgozó tartja el, hol van a befizetett összeg? Valószínűleg ott, ahol a kamatok. Megreszkírozom és megkérdezem: a múltban talán nagyon sokan voltak jókor jó helyen?