Ígéretek hava

    Már innen látom, bárányfelhők viszik immár  a 46. életévem! Nézek majd utána és örülök, hogy messze  repül az égen, súlytalanul, mint a gondolat, sárkányként, mert színesre tűzdeltem vidám napjaimmal. Ne is kérdezd, hogy vagyok, mert jól vagyok. Engem már nem is fogsz sírni látni ...hacsak, nem... – igen! Úsztatom magam, akár színlelt boldogságban, miközben már egészen megszeretem a lassan száradni kezdő testem. Ápolgatom, őrizgetem, hadd vigye lelkem, mert az meg olyan mohó, élni akaró, nyugtot nem lelő, apropó(!).
    Az éjjel tavaszi hajnalt álmodtam, amikor a korán kelőknek csíkokat festve, gyönyörűen megtöri a reggeli Nap sugaraival a harmatos levegőt. Lassan, rutinosan fontam – a múlt illatait őrző – ősz hajamat, ujjaimmal mint zongoraművész a billentyűkön, játszottam, tapasztaltan a tincseimen, és dúdolásztam közben, az elsárgult tükör előtt, mosolyogva magamra.  Május volt álmomban. Mélyen magamba szívtam a kertemben virágzó orgona illatát, és utazni akaró gondolataimat halk telefoncsörgés marasztalta. Ismert hang kívánt jó reggelt... ”szerelem ez... vagy nevezd, ahogy akarod!”  – mondta. Mosolyogtam, Istenem ennyi év után is – az ismert régi vidámság! Miközben dalunkat énekeltem halkan,  suttogtam: „Szeretlek... az idő repül, legdrágább ember, élvezz, élj, szeress és ha indulsz, kérlek, vigyél magaddal... úgy megszoktuk egymást!” Majd, ahogyan szokott az álom jönni, úgy ment is, kételyekkel kövezett ismeretlen utakon...

    ...Kedvesem, – mint ahogyan ez a hajnal is –, érzékien köszöntött ránk a tavasz (is), szíveink dallamával melegítve éveinket. A játszadozó szél felkapta titkainkat és azok ölelkezve táncot jártak a hegyek felett, mezőkön át, miközben nem is ismervén egymást, örök rokonlelkekként koreografálták rejtett vágyainkat. Miközben e táncnak minden lépése sóhajjal kísértett és hangtalan  jajveszékeléssel siratott, mégis örömet és vidámságot vert pora, hosszú évek alatt.  Azt kérdezed, mit szeretnék, milyenek a vágyaim, mik a kívánságaim!?  Szeretném, ha a mi érzelmeinkből épített kuckónkat, illatoddal töltenéd ki, amikor eldöntöd, hogy eggyé válunk, és hagyod, hogy testem tánca, lebénítva a tiédet, könnyet csaljon ki szemedből. Sírd ki, legdrágább ember, a szomorúságod, és én az arcodon lepergő könnycseppeket nyelvemmel összegyűjtve, magamba nyelem a bánatodat. Szeretném, ha boldog lennél. Azt szeretném, ha a te lelki nyugalmad az én nyugtalan szenvedélyem forrása lenne, hogy szerencséddel radírozzuk a szerencsétlenségem, és az én rég elveszett vidámságom – rátalálva a tiedre – kísérje azt, míg te akarod. Előnyben vagy velem szemben, ezért engedd, hogy impozáns férfitenyereden lelkem, mint lepke megpihenjen, akár – bánom is én – rabold el, hogy elmédet világosítsa, mert szeretlek, te pedig repülj és szeress. Mert én ünnepelni magam is tudok, miközben szavaidat, mint puha tollat öltöm magamra, hogy gyöngéden takarják mezítelen énemet. Hadd maradjon ez így, én és a szavak, ünnepnapokon... Meséid megvédenek az emberek tekinteteitől, mert halálra fárasztanak, de utolsó erőmből, betűiddel falazok, mind magasabban, hogy mögébújva biztonságban legyek. Mond, hogy „aha”, „ok”, vagy „ja”, másoknak értelmetlen szavaidból én övet készítek, amit derekam köré kötök, hogy egyenesen járjak, hogy tartásom legyen. Kell nekem, hogy beszélj, mert te tudsz, te értesz hozzám, és én elhiszem, amit mondasz, mert te hihetően hazudsz.
    Elszállok, látod, a felhők felett boldogan, az éveimmel együtt, dúdolászva egy-két régi dalt és mosolyogva, mint – orgonaillattal előcsalogatott – álmomban, az elsárgult tükörbe. Május van. Legszebb hónap. Anyám hónapja. Magyarul „Ígéret hava”. Képzeletben orgonavirágból koszorút fonok homlokom köré, mint gyermekkoromban, hogy illata hazavezessen. Behumott szemmel próbálom tovább álmodni álmom, mert szeretném érezni ujjaim között újra a durva, ősz hajam, ahogyan hajtűvel kontyra igazítom. Álmodni szeretném, hogy öregen érzem ezt a vidámságot, amit ma szavaid teremtenek, meséd, betűid, őszinte hazugságaid, amitől frissen kaszált fűben hempergek, túlkacagom a heves madárcsicsergést, naptól hunyorítva, szűkre nyitott szemmel messzetávolt fókuszálok, és bátran, szélnek bontom kontyom, pont annak a szélnek, amely szavaidból készült pehelykönnyű ruhám is felkapná..., de,  én megelőzve öt, kecses mozdulattal mesze röpítem orgonakoszorúm, ami pereg, pereg és pereg..., miközben múlik az ígéretek hava.

Pergel Zsaklina