„Új” ünnepek

    Van egy hely, ahova eljárok. Ott a csend lakozik, és nem zavarja a fenyőfa tüskeleveleire akadt nyugalmat semmi. Elvagyok én ott napokig, váltja magát a sötét és világos, embert nem látok, néha mókus ugrál egyik fáról a másikra, ág reccsen súlytalan teste alatt, csakhogy felneszeljen a senki kutyája, aki illedelmesen – száraz kenyérre várva – ül ajtóm előtt. Forró kandallónak dőltöm a hátam, mint valamikor, és akkora a birodalmam amakkorának elképzelem. Az intenzíven megélt jelenem igényli időnként a virtuális időutazást.  Új ünnepeket érzékelek közeledni, régi fényben, tehát itt az ideje... Minden ismétlődik, időről-időre.

    Így szoktam én ellenni magammal ünnepek előtt és után. Milyen öröm az olyan öröm, ami régi elfáradt bánat hátán hozza a pillanatnyi jót, sok reménnyel!? Ilyen. Hiányos. Fejemben megszületik az ünnepi menü, látom már az arany díszeimet újból felcsillanni, angyalhaj villan majd a gyertyalángtól, és Isten tudja hanyadszor erőért fohászkodom, mindig csak annyi erőért, és mindig még egy csöppel többért, hogy megbocsájtsak. Sorba veszek mindenkit, aki az elmúlt év rossz pillanatait okozta, hisz régi sérelmeket úgysem hordozok... Mosolyogva szemet hunyok barátnőm fájó őszinteségén, valójában ezért szeretem, vagy azon, hogy valaki csak azért keresett meg – hosszú idő után – hogy haszna legyen belőlem. Sebaj, lényeg, hogy találkoztunk... Nem haragszom a szomszédra sem, aki fogalmam sincs miért, nem köszön talán 8 éve, de hetedszer – nem baj.  Megbocsátok annak a csúnya öregasszonynak, aki a fodrászomnál lelki nyugalmamra tört, hisz elég a maga baja. A piaci árusnak is, aki mosolya mögött pikáns gondolatokat bújtat, de jó is lenne, ha kicsit igaza lenne! Semmi baj a rokonokkal sem, hisz a vér nem válik vízzé. Szeretem őket olyanoknak, amilyenek. Ilyenkor, amikor szépen van idő átgondolni és megbocsátani, remélni, hogy ők is mindannyian azt teszik irántam. Mindenkinek megbocsátok, annak a sok-sok embernek is, aki többet tud rólam, mint én magamról. Megszabadítom a lelkem a rossz érzéstől és könnyítek rajta azzal, hogy átértékelem ezt az évet. Ettől lesznek az ünnepek fennköltek, a nappalok karácsony illatúak és az éjszakák melegek, így december végén. Remélem, a megbocsátástól majd nagyobbat lobban a tűz, hogy lángja illően járja a táncot, aminek fényében szeretettel teli tekintetek egymásra találva élnek néhány boldog percet. Az sem baj, ha idén nem találkozik a tekintetünk, ebben a vaníliás, mézes, cimetes mámorban, csak gondoljatok rám, úgy, ahogyan én teszem – emberségesen, miközben elhiszem, hogy ártani nem akartok nekem.  Nem titkolom, eszembe jutnak azok a nagy dolgok, amiket gyerekként tanítottak velem, azok az egyszerű mondatok, amelyek hatalmas erővel bírnak, és kitartóan kísértek máig, mintha időzítve kellene őket megérteni. Dédmama Istentisztelete, Mamika szépségigénye, Apám türelme... és Anyu, aki csak egy volt – a minden!  A kandalló, átmelegítve derekam, bátorít továbbgondolkodni, biztatva engem, hessegeti félelmem attól, ami eszembe juthat. Szeretném, ha csak a tűz pattogása töltené ki az üres szoba csendjét, ahol oly sokan vagyunk, helyet adva azoknak a hangoknak, amelyeket csak én hallhatok. Még ma is tisztán látom minden arcvonásukat, melyekkel – mintha megértenék gondolataimat – nem létező érzéseiket olvastatják velem.  Képzelődsz! – mondanák. Igen. Ez is egy jó megoldás, ebben a nagy megbocsátási akcióban, melyben sorba veszem magam is, hisz, ha ti nem, én magamnak is megakarok bocsátani. Elszórt szavakért, megtett butaságokért, el nem végzett munkáért, rosszul irányított gyengédségért, türelmetlenségemért, elkapkodott – elrontott percekért, elégedetlenségért... sok-sok apró ballépésért; sokat tévedtem – bocsánat! 
    Megbocsátós, kellemes Ünnepeket mindenkinek, és hallgassuk együtt a hangos csendet, hogy ki mit vél sejteni, ha fülel!? ...Önfeledt kacaj cseng, sóhajt vélni tele aggodalommal, mély atyai hang szeretettel beszél, a csicsa csengője fagyizni hív és berreg az iskolacsengő, diszkózene szól, és Taxi kutyám körme kopog a betonon. Sárga színű póni-kerékpár éles fék csikorgása, Tomos motor berreg a hangos csendben. Szemem lehunyom, legyen még sötét is, hadd lássam a régi színeket... Anyu kék moher pulóverét, Mama apró ablakán a zöld függönyt, Mamika vörös haját,.., és így akár a Napba is nézhetek! A tenyerem combomra terítem, szabadjára engedem a tapintás erejét, had fogja a fantáziám szüleményét..., fényes hajszálakba fésülök ujjaimmal, tollpárnát igazítok fejem alatt és mutatóujjamra fonódnak Pityu papgájom lábai. A kandallótól átmelegített lelkem hamis boldogságának próbatételeként, üresbe veszem a levegőt, hogy érezzem a Lord dohány és a Franck kávé illatát. Hagyom, hogy a kerti gyöngyvirág frissessége vágja ketté a régi otthon mámoros zamatát, majd nylon kötő nehéz szaga és bőrkabát nyers illata tölti ki cimpáim. Tele a levegő, tele a markom, színesen elvakulva, kábán minden jótól, amit bátorodtam felidézni, ünnepelünk ennyien – magam.

Pergel Zsaklina