Nyelvi figyelő
Az írók és a nyelvművelés

    Nagy felelősségük van azoknak az íróknak, akik a tudomány magaslatairól letaszított, mégis fontosnak tartott nyelvműveléssel foglalkoznak. Heltainé Nagy Erzsébet szerint a nyelvművelés alapvetően grammatikus (tudományos) és dilettáns (tudományon kívüli) részterületre osztható. Az írói nyelvművelés ehhez az utóbbihoz tartozik. Legfőbb jellemzője, hogy a nyelvet szuverén módon birtokló művész az irodalom eszközeként tekintett nyelvről tesz megfigyelést. Ez a megközelítés az anyanyelvhez való érzelmi viszony és a művészi kifejezés lehetőségeinek szempontjából valósul meg. Az írói nyelvművelésnek a hatásmechanizmusa is sajátos, mert elsősorban a példaadásban és az anyanyelv műveléséért való érzelmi mozgósításban jut kifejezésre.
    Az írói nyelvművelésen belül elkülöníthető egyrészt az írónak az anyanyelvről tett megfigyelései, a saját írói gyakorlatából kialakított nyelvi eszmény megfogalmazása, az írói magatartás tudatosítása, másrészt az írók tudatos nyelvészeti, vagy nyelvművelő tevékenysége (melynek során a szépíró a nyelvről való érzéseit, gondolatait fogalmazza meg). Ekkor keverednek a művészi és a tudományos szempontok.
    A tudományos nyelvműveléssel szinte egyenértékűnek számít az a nehezebben megfogható állandó nyelvi hatás, amely az irodalmon keresztül éri a nyelvközösség tagjait. Lőrincze Lajos a pozitív nyelvművelést hirdette, szerinte a jó példa, a nyelvezetében példamutató szövegek legalább annyira hatnak, mint a rosszak; aki sok jó művet, szöveget olvas, lát, hall, annak szókincse, nyelvi-stilisztikai kifejezőkészsége, helyesírása is jó, jobb lesz. Ily módon a nyelvében értékes irodalom feltétlenül nyelvfejlesztő hatású. S ebben az értelemben igaz Halász Gyulának az a megállapítása, hogy a „nyelvművelés elsősorban az írók ügye, nem a tudósoké”.
    „Nyelvész urak jobban tudják, a költő jobban érzi” – mondja Arany János. Álláspontjától eltérően a XX. század elejére az írók kizárólagos illetékességüket hangoztatják. Ha tanulmányt nem is mindannyian írtak erről, de stilisztikai szabadságukat önérzetesen megvédték. Az írók tudatos nyelvművelő tevékenysége is egyre markánsabb volt ebben az időben. Heltainé Nagy Erzsébet szerint nyelv és irodalom, nyelvhelyesség és nyelvművelés egészen a XIX. század második feléig együtt fejlődött. A kétféle – művészi és tudományos – megközelítés szétválása először Arany János életművében figyelhető meg, általánosan elfogadottá pedig csak a XX. században vált.
    Az írói vélekedésekben nem csupán az anyanyelvnek és az írónak a kapcsolatát, hanem az író és a nyelvtudomány közötti viszonyt is tetten lehet érni. A nyelvet minden író nagyon szereti, a nyelvtudományt azonban kevésbé. Ennek is megvannak a történelmi és politikai, részben pedig tudományos okai. A nyelvtudományt legalább annyi írónk becsülte, szerette, ismerte, mint ahány nem. Tudományos felfogásától függetlenül azonban az író általában nyelvteremtő, alkotásaiban rendszerint újít, csiszol a nyelven.

Dr. Molnár Csikós László