MACAFAJTA

    A "macafajta” az egy huszonpár éves, régi - új szó, bennem él és addig él, ameddig én, ameddig mi, a macák. Majd feledőbe vész..., vagy nem, csak átértékelődik, vagy átértelmeződik, de arról majd más mesél... E szót – én, mint feltaláló – úgy tudom elmagyarázni, hogy: a hatvanas évek végén született hölgyemények csoportja, akik dacul minden élet-megpróbáltatás ellenére, megőrizve gyermekes jellemüket, mindig jó kedvvel kezelik a hétköznapokat, örömmel élik életüket.  Hölgyek, akikkel nagyon nehéz, de nélkülük lehetetlen.
    Általában akkor használom ezt a szót, amikor kellemesen meglepődök valakin, és szinte felkiáltva mondom, hogy: „Na, ez egy macafajta!”. Barátnőim eredeti lényei alkották meg bennem ezt a fogalmat. Mert ha valakinek a főnöke lehet hétfejű sárkány – mint fogalom, akkor ez esetben a macafajta is lehet, de még mennyire! És a fogalomtól nincs is fantasztikusabb fogalom, mert minden az, amit állítani lehet, és ebben az esetben állíthatunk nyugodtan. Az ilyen egyedekből nagyon kevés van – nevétől és származásától függetlenül mindenki lehet „ilyen”..., de mégsem az. Több kell ehhez attól! Na, szóval a mi generációnkban volt egy pár macafajta és össze is tartottunk. Ahol mi, ott a móka, higgyétek el, és így van ez a mai napig is. Nem időben elkényeztetett hölgyekről van – volt szó, mert az ilyenek nem olyanok. Vert az élet időben bennünket, rendesen... Elballagtunk annak idején, el is búcsúzkodtunk, nagy buli volt (!) mindenki elindult a saját élete útján, semmit nem ígértünk, de a mi fajtánk nem felejt. Időről időre megtaláljuk egymást, akár pár szó erejéig, vagy egy meleg tekintet, ölelés örömére, mert ennyi jár, ennyivel tartozunk magunknak és egymásnak, örökkön örökké.
    Ez nem kérdés, ez soha nem téma, ez magától értetődő és magától történő dolog. Egymásközt természetesen magyarul beszélünk, mégis ritkán értenek bennünket, mert másképpen dobjuk össze a mondanivalót. A nyelv, amellyel szolgálunk, közös sorsunkból formálódott, mintha tetteink és életünk történései szavakba formálódva alkotnák ezt a közös, másnak érthetetlen szótárat, ami tulajdonképpen macafajta magyar. Éltük egymás életeit, szenvedtük egymás szerelmeit, viseltük egymás jegyeit, álmodtuk másikunk álmait, vágyait, őriztük egymás titkait, és soha nem bántottuk egymás gyönge pontjait. Fújtuk a füstöt lyukas órán, megbújtunk a cukrászdában, ahol „megettük a busz-pénzt”, stoppal jártunk haza, jó tanulók voltunk és igyekeztünk kilógni a sorból. Férjhez adtuk sorba egymást, végignéztük, kinek, hogy megy tönkre a házassága, és kinek sikerül mégis együtt tartani a családot. Születtek a gyerekek, haltak a szülök, nevettünk és sírtunk. Nem írunk egymásnak szülinapokra, se karácsonyra, nincsenek évfordulók, találkozók, nem üzenetezgetünk és néha telefonszámot is változtatunk, mégis, még senki nem veszett el örökre. Valahogy – Isten tudja csak hogyan – együtt maradtunk, mi macafajták. Külön – együtt, távol – közel, akármikor, akármennyi idő után, minthacsak tegnap hagytuk volna abba, és ahol mi, mondtam már, ott a móka is. Egyszer-párszor összejövünk, és harsogó nevetésünk betölti a levegőt, tapintani lehet ilyenkor az életerőt, melybe kapaszkodva a vidámság és a lélek – az a meztelen lélek, ami nem tud más lenni senki kedvéért – macába formálódva – csoda történik – macacsoda.
    A macafajta nőnemű egyed hangos szavú, ismétlem magam, szinte mindig jókedvű. Vicceket mesél, és mókásan forgatja, kombinálja a szavakat. Hátracsapva fejét őszintén nagyokat nevet, hogy mindenki hallja a torkán kiengedett örömöt. Kezeivel mutogat, teátrálisan mesél és arcával, testével mozogva még jobban átadja mondanivalója lényegét, félve attól, hogy a szó kevés.  Pár apróságot naggyá téve, meríti az életerőt. Szorgalmasan dolgozik egész életén keresztül, nagyra ugyan nem viszi, de maca!  A macák egymás közt soha nem kérdeznek. Minek!? Hívhatják Vadkertinek, Bottyánnak, Újházinak, Takácsnak, Mihalecnek, Ilibasitynak..., bemutatkozni nem kell. Bogár, Komjáti, Ábrahám, Györe, Pergel... nem mindegy?! Maca.
    Lányok!  Szeretlek benneteket, akik hordozva őrzitek gyermekként épített álomváram, ti, akik megnevettettek, és hangosan szerettek, ti tudjátok, ki vagyok.  Köszönöm, hogy voltatok és akkor ott és most és mindig, mert a mindig is – egyszer születik. Köszönöm azt a természetességet, amivel kezelitek az őszinteséget, miközben nem kérdezve, értitek a lényeget. Közületek senki nem kételkedett becsületességemben, hűségemben és soha nem ítélkeztetek felettem.  Nem vonjátok kétségbe döntéseim. Elfogadtatok olyannak, amilyen voltam – és maradtam ma is – akkor, amikor 1986. szeptember 1-jén becsöngettek, és nektek köszönve, néha úgy érzem, még tart az óra.

Pergel Zsaklina