Teológiai gondolatok
HALOTTAINK ÜNNEPÉRE

    A katolikus keresztény egyház Mindenszentek ünnepén a mennyország szentjeiről emlékezik meg, másnap pedig az összes megholtakról. A két egymást követő ünnepnap a kegyelet és a hit megnyilvánulása, a szeretetbe és a feltámadásba vetett remény kifejezője.
    Mindannyiunk szívének van gyásza, mert mindnyájunknak van szeretett elhunytja. Az ünnepen rájuk emlékezünk, gondolatainkban őket idézzük fel, értük gyújtunk mécsest, és értük imádkozunk.
    A temetőben szeretteink sírjánál elgondolkodhatunk azon, hova jutottak ők, és mi hova fogunk jutni földi életünk elmúlásával.
    Valamennyien megborzadunk a halál gondolatától, mert félünk a teljes ismeretlenségbe való kilépéstől, mert senki sem tud teljesen megszabadulni attól az érzéstől, hogy lesz majd egy ítélet, amely előtt minden elbukásunk felszínre jut annak dacára, hogy földi életünkben azt annyira takargattuk.
    E nyomasztó gondolatok ellenére ott kell, hogy legyen mindnyájunkban az a tudat, hogy a keresztény vallás a remény és a feltámadás vallása. Mert Krisztus óta tudjuk, hogy minden nagypénteket követ az örvendetes és dicsőséges húsvét, hogy a nagypénteki gyászt a feltámadás boldog fénye ragyogja be. Hisszük és tudjuk, hogy a mi megváltó Jézusunk nemcsak a kálváriai keresztre ment helyettünk, hanem szenvedése mellett a feltámadásban is előttünk járt.
    Ennek a hitnek az elfogadásával talán érdemes elgondolkodni azon, hogy ha Isten – aki Jézus Krisztusban mutatkozott meg – létezik, akkor a halál is a remény útja. A reményből pedig csak az tud élni, aki a halálban is megtalálja azt. Ezért nekünk keresztényeknek az a feladatunk, hogy rábízzuk magunkat a Jó Pásztorra, mert ő tudja az utat, mely a halál sötét völgyén keresztül is átvezet.
    Ha az értelem és hit által elfogadjuk a Biblia tanítását, miszerint az Isten akarta (és akarja) az embert, akkor érthetővé válik számunkra, hogy az Ő szeretete képes a szeretett személyt a halálon túl is életben tartani. Ennek a gondolatnak a reményében hisszük, hogy a halál után Isten kezében leszünk, hogy eggyé válunk valamennyi testvérünkkel, akiket Isten nekünk is, és számunkra is teremtett. Ezért mondjuk mély meggyőződéssel Szent Pál apostollal együtt:”…tele vagyok vigasztalódással”.( 2 Kor 7,4)
    A fentiek őszinte megélésével engedjük, hogy azt a nyomasztó ürességet, ami elhunyt szeretteink nyomán maradt bennünk, Jézus Krisztus töltse ki.
    Halottaink napján ne felejtsük el megköszönni Istennek, hogy szeretteink hozzánk tartoztak, hogy velük élhettünk.
    Köszönjük meg mindazt, amit ők jelentettek számunkra, amit rajtuk keresztül Istentől megkaptunk.

Morvai Matild, MA