Teológiai gondoloatok
Istenre tekintés

„Isten, én Istenem, téged kereslek,
utánad szomjazik a lelkem!
Érted sóvárog a testem, mint a száraz,
tikkadt,kiaszott föld.” (Zsolt 63)

    Az előttünk álló húsvéti nagyböjti időszak a bűnbánat ideje. A bűnbánat Isten keresése, tekintetem megtisztítása, arra az Istenre való nézés, aki van. Annak az Istennek a megtalálása, aki szövetséget kötött nemcsak Ábrahámmal és Mózessel, hanem velem is. Velem, az „egyszerű” emberrel.
    Az Istennel való találkozás nem félelem, hanem öröm (a Színeváltozás bibliai üzenetében Péter apostol is így fogalmaz: „Jó nekünk itt lennünk…”(LK 9,3), hisz lelki sötétségünket tárjuk fel Isten előtt.  Ezért helytelenül cselekszem, ha megsértődöm arra az Istenre, aki nincs, akit csak az én emberi elmém talált ki: a gonosz, meg nem értő, önző és öntelt Istenre. Helytelenül gondolkodom, ha „nem állok”vele szóba, mert ezt és azt kértem Tőle, Ő pedig nem adta meg, nem segített.
    Isten ki akarja űzni a sötétséget, le akarja vágni kövérre hízott bűneimet, sérelmeimet, gőgömet. Szentlelkével át akar járni, ki akarja égetni belőlem múltbéli fájdalmaimat, elkeseredettségemet.
    A bűnbánati időben igyekezzem a Teremtőtől kapott ajándékaimat másokért használni. Ne legyek úgy kenyéradó, hogy másoknak diktálok és parancsolok, ne legyek bámulatra méltó, akinek mindenkor és mindenben igaza van, akinek – ha az előzőek mégsem sikerülnének – jól áll a másik zsarolása: sértődöttség, könnyezés, pukkadozás, sértődött hallgatás árán.
    A bűnbánati idő ne csak arról szóljon, hogy testem böjtöl, hogy nem eszem sokat, hogy nem eszem meg a másét, hanem elsősorban arról, hogy „nem eszem” meg a másikat.
    Kérjük jóságos Istenünket, hogy éltessen bennünket az Úr Szava, és hogy szívünkben is Ő legyen.
    Tisztítsa meg Urunk lelkünket, hogy igazi és őszinte, nem színlelt testvéri szeretetben éljünk, hogy el tudjuk fogadni egymást, hogy el tudjunk fogadni egy mást. Ha így cselekszünk, akkor elmondhatjuk, hogy találkoztunk az Úrral.
    Az Istennel való találkozásra soha sincs késő. Erről tanúskodik annak a vietnámi lövészárokban meghalt katonának a vallomása, melyből alábbi idézetünk való:
    „Idehallgass, Isten!
    Nem volt módom eddig találkozni Véled, de most szeretném, ha üdvözölhetnélek. Tudod, Isten, nekem azt mondták, hogy nem vagy. Én, bolond, el is hittem nékik… Hazudtak! Ha figyeltem volna, amit alkottál, rájöhettem volna, hogy csak bolondítanak engem… Nem tudom, Isten, kezet fogsz-e vélem? Az kellett, hogy íme a pokolba essek, hogy a Te arcoddal megismerkedhessem. Örülök, hogy mi ezen az éjszakán találkozhattunk.”

Morvai Matild, MA