A nehézségeinkről sokadszor

    Munkámból adódóan hetente legalább egyszer megfordulok Zentán, és tapasztalom, látom, hogy ott pezseg az élet. Az üzletekben vásárlók, a teraszokon beszélgető emberek, egyszóval élet van a városban. Nálunk Adán ennek a pezsgő életnek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Bezárt üzlethelyiségek sorakoznak a központban, esténként pedig kísértetiesen üres a város. Egyik ismerősöm keserűen megjegyezte, hogy már tényleg elhiszi, hogy szegényedünk, ha már a használtruha bolt is becsukott. Nem régen pedig egy fiatalember megállított és rámkérdezett, tudom-e hogy mi lesz a községünkön áthaladó vasút sorsa. Felújítjuk?– kérdezte.  „Nemtudomos” választ adtam, ellenben a fülemben csengtek Pásztor Bálint parlamenti képviselőnk nemrégen elhangzott szavai, melyek szerint a XIX. századvégi Európában, Vajdaságban volt a legfejlettebb vasúti infrastruktúra, amelyet az elmúlt évtizedekben sikerült teljesen leépíteni.
    Visszatérve a jelenhez, többször elhangzik, hogy Zentán sikeresebb volt a privatizáció, azért élnek ott jobban az emberek. Miránk tényleg ránkjárt a rúd, de ma sincs másképpen. Most, amikor a Litostroj öntöde és az egyik építővállalatunk is hazaküldte dolgozóit kényszerszabadságra, eszembe jutott Ljubiša Orbović, a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnö-ke, aki szerint 2000 óta hazánkban a gazdaság teljesen tönkrement. A privatizációs folyamat abszolúte sikertelen volt, annak csak nagyon kis hányada hozott valami hasznot, a többi a bűncselekmények kategóriájába sorolható, ami megadta a kegyelemdöfést a haldokló gazdaságnak. Belegondolva az egész folyamatba, a velünk és körülöttünk történő eseményekre, az a borzasztó, hogy  semmit sem tehetünk ellene. Mi csak megállapíthatjuk, esetleg elmondhatjuk, hogy a 90-es évek elejétől minden évben lejjebb csúsztunk. Minden évben nehezebb, de talán érdemes odafigyelni és elhinni Goran Kovačević szavait, aki a Gomex  üzletlánc igazgatója és aki szerint túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a szerbiai polgárok, családok a lét peremén élnek, az összes nehéz napokra félretett pénzük elfogyott. Statisztikailag már „halottak” vagyunk, a háztartások költségvetése kimerült, most „kegyelemből” élünk. Teljesen bizonyos, hogy ezek az állapotok már nem tarthatók sokáig. Hisszük, hogy a fent említett úr jól látja sorsunkat és tényleg igaza lesz, mert a mondás szerint is egyszer mindennek vége lesz.

Gecse István