Malomkő

    A Facebook populáris kérdése: Mi jár a fejedben? Az én fejemben?! Még nem is oly régen skizofrén tüneteim gyötörtek, sokan voltak ott bent és mindenki beszélt! Ide-oda cikáztak gondolataim. Régi dolgokból is halmoztam kacatra, igaz ők csak csendben lapultak, és ha kérded, miért őriztem ott, ahol már hely is alig van..., nem tudom.  Megtanult önkontrol mellett is, megtörténik tévedésből, hogy kitömöm velük az eszem, így lesz a fejem nagy malom, az eszem pedig mint hatalmas nehéz malomkő forog benne.
    Lassan rá kellett jönnöm, hogy a dolgok jönnek és mennek, nem kell ragaszkodni hozzájuk, se tárgyakhoz, se lényekhez, jön, itt van, majd indul – hát hadd menjen.  Nem kell marasztalni hűtlen embereket, raktározni haszontalan gondolatokat. A rend nagyobb és keresés nélkül nyúlhatunk aktuális dolgainkhoz, nincsenek elkeveredve a cirkuszban, a cirkusz mindkét értelmében.  Ma aki van, az van, ameddig marad, marad, és ha továbblép, hát Istenem..., aki nincs, az nélkül lehet! Egy-két dolog, lény értékéből érthetően időtálló helyet foglal el, mégis ... az életben a fejem a malom, az eszem a kő,  mely lassan forogva – gondolkodva, őrli a napokat, embereket, helyzeteket, hullnak bele magvakként számok, tekintetek, mozdulatok, pillanatok, hangok, és néha, igen néha ... megáll az eszem! Akkora megőrölni való szemre akadok, hogy – miután megnyugtató ütemes csikorgása eláll, és köve megakad, az első rémület és ösztönös reakció után, minden erejét kihasználva a szélnek és víznek, az élet minden ízének – az eszem, a malomkő, roppant egyet, és a keménynek hitt magból semmi válik, liszt, ami tovaszáll a széllel. Szükség van erre az állandó munkára, hogy ne lepjen el, és ne fulladjak bele a magtengerbe, őrölnöm kell napi élményeim. Emelt fejjel, ügyesen, ropogtatom őket – úgy téve nem érdekel, miközben lelkem rongyokban lebeg, ruhámra szóródó apró porát, mégis bátorságot színlelve, egy határozott hosszú mozdulattal lesöpröm, egy utolsó tekintettel leellenőrizve, maradt-e belőle. Nyoma veszett, eddig tartott, miközben legszívesebben könnyel áztatva kenyeret dagasztanék belőle, és etetném vele az életéhes embereket. De nem tehetem, mindenki maga őröl, maga dagaszt, ha könnye fakad.
    Isten veled ember, Isten veled bánat, Isten remélem – veled, mert elgyöngült koncentrációdnak köszönve felülkerekedett az embertelenséged, és megfeledkezve, hogy színlelő szereteted ragasztott biztos helyre malmom falán, estél, és zuhantál a már így sem biztos helyedről. Kitör a gyalázat, hallatszik az irónia, szállnak a hazugságok, miközben sokan elhiszik, és én is süllyedek szintedig, ideig-óráig. Megőröllek. De nem púder, nem is liszt, por leszel! Mi sem igazolja jobban értéktelenséged, mint az hogy gyászt kérsz, de szilárdnak vélt éned, messze viszi immár megnyugodni készülő szelem. Sodor távol tőlem, hogy köveim újból egyenletesen súrolják napjaim reggelét és magam őrölt lisztemből kenyérillatos estéimen, véletlen se ne törjön fogam ilyen kemény magra harapva. Egy „baráttal” kevesebb.
    Aki jön, az több esetben megy is, hagyni kell, jól teszi. Van, akit küldünk és van, akit zavarunk, talán egyeseket hiába várunk, de aki jön, annak mennie is kell. Csendesen vagy nagy porveréssel de, búcsút int az, aki egyszer beköszönt. De Neked köszönöm Barát, Neked, aki azért vagy, hogy soha ne legyek egyedül, nem engeded meg a magány-érzést, inkább mellettem ülve magamra hagysz, ha azt kérem. Köszönöm csended egy részét, amivel megnyugtatsz és bölcsességed direkt nekem szánt segítségét. Ébresztesz, ha kell és hazudsz is, hogy álomba ringass, miért is ne, a barát tudja mikor, mit és miért kell, de igazságot késként szúrod bordáim közé, amikor levegő szorul belém. Te, a Barát nem tapadsz életem tölcsérének falára, mint teher, te pattogsz, mint vidám mag, őrlő köveim rezgését követve.
    Barátnőm, ne könnyezz, ne félj egy rosszul ejtett szótól, még vagyok neked. Ha fáj egy dal, engedd neki, ne rémülj meg, ha formál az élet, ha változol, és értékrended összeomlik, én maradok melletted. Mondd, ha úgy érzed, sérteni vele nem tudsz, csak ne könnyezz, vagy ha azt teszed, tedd a vállamon, rettegés nélkül, hogy tetteid eltávolítanak bennünket egymástól, én maradok. Végignéztem életed többé kevésbé, sejtelmed sincs, mennyit aggódtam érted, láttam, ahogyan estél mélyre és vártam, hogy kimászni készülj. Résen vagyok, nem hagylak magadra. A hátad is láttam eleget, türelemmel vártam, hogy megfordulj. Tudtam lépni nélküled is és fel nem hányva irántam mutatott hanyagságod, csak egy szavadba került és rád figyeltem. A barátod vagyok. A barátság nem szerelem, nem házasság, ahol adni-kapni kell. A barátság csak adásról szól, két emberről, aki minden hátsó gondolat nélkül egyszer csak kezet fog és fogadalmat nem téve egymásnak, egymáshoz hű marad. Ez a kapcsolat bonyolult, fájdalmas és erőszakos, amelyben jót állok érted, ígéretek és elvárások nélkül. Haragudj nyugodtan, megteheted, mert végignéztem életed.
    Ha kell, odébbállok, ha kell, néma leszek, ha kell, vakon bámulok, de ha kell karjaim tárom és fogadlak, ha kemény szemmé válsz, és roppantanom kell, ne feledd, nekem az vagy, aki voltál és aki lettél, akár  közel, akár messze tőlem, akár lisztből kenyér, akár porból sár, akárhogy is volt és lett, de a barátom örökre.

Pergel Zsaklina