Fogyunk, fogyatkozunk

    Az utóbbi időben újra, ki tudja már hányadszor az elmúlt huszonév alatt, sok embert foglalkoztat a szülőföld elhagyása a jobb és könnyebb élet reményében. A „természetes” fogyás is aggasztó méreteket öltött, mivel már régóta sokkal több a temetés, mint a keresztelő, és ha ehhez hozzáadjuk azoknak a számát, akik az utóbbi időben elmentek, és azokét, akik menni készülnek külföldre, akkor már nagyon is félre kell verni a harangot, addig, amíg vannak, akik azt meghallják
    Szakemberek foglalkoznak évek óta ezzel a jelenséggel, de nagyon szerény eredménnyel. Az is biztos, hogy a magyar állampolgárságot sem azért adták meg a külhoni magyaroknak, hogy úgymond „jegyet adjanak a fiataloknak az induló vonatokra”, de sajnos, aki itt nem boldogul, így már könnyebben tud nekivágni a nagyvilágnak. A drasztikus méreteket öltött lopások, amelyekről nap, mint nap olvashatunk, hallhatunk, továbbá azok a hírek, amelyek a nemzeti alapon történő verekedésekről szólnak, úgyszintén nem az itthonmaradásra ösztönzik fiataljainkat.
    Akármilyen terveket és programokat is dolgoznak ki szakembereink a fiataloknak a gyermekvállalási kedv növelésére és az itthon maradásra, munkahely és lakás hiányában nem igazán lesznek eredményesek. A magyar fiatalok érvényesülését továbbra is megnehezíti a szerb nyelv ismeretének hiánya. Nem most, már több évvel ezelőtt meg kellett volna szervezni a DÍJMENTES szerb nyelvtanfolyamokat, amelyen korosztálytól függetlenül minden érdeklődő részt vehetett volna. Minden településen vannak helyi közösségek, kultúrotthonok, ahol meg lehetett volna tartani a továbbképzést. A pénzeszközök biztosítása a költségek fedezésére a politikusaink dolga lett volna. Az a magyar fiatal, aki nem ismeri eléggé a szerb nyelvet – köztudott, hogy sokan vannak – biztos, hogy munkahely keresése céljából nem Újvidék, hanem Budapest felé veszi az irányt. Visszalapoztam a Körkép archívumában és rátaláltam arra a vezércikkre, amelyet 2004 februárjában írtam Egyenlő eséllyel címmel. Akkor is azt hiányoltam, hogy az itteni magyar diákok továbbra sem tanulják meg a szerb nyelvet. Azt mondtam, még egy ilyen országot nem tudnánk megnevezni, ahol az ott élő emberek ne ismernék tökéletesen a környezet nyelvét. Írásom vége felé, kilenc évvel ezelőtt a következőket írtam: „Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám ez a leghatásosabb, leghumánusabb, de legalattomosabb módszer ahhoz, hogy egy kisebbség ellehetetlenedjen, elvesszen, vagy elmenjen, hogy ne tanulja meg a környezet nyelvét. Ilyen egyszerű, nem is kell erőltetni. Az ilyen ember még az igazát sem tudja keresni.” Elmúlt kilenc év és ugyanott vagyunk, ahol voltunk.
Egy másik fontos tényező az itthon maradáshoz a fiatalok lakhatási lehetőségének biztosítása. Hiába a sok eladó üres ház, ha nincs miből megvenni. Igaz, vannak bátor fiatal házaspárok is, akik bankkölcsönt vettek fel és azon vettek házat, ellenben ha figyelembe vesszük, hogy a havi törlesztésük kb. 100-110 euró, és azt harminc évig fizetik, akkor joggal nevezhetjük őket bátraknak. Azon kellene dolgozni politikusainknak, hogy valami féle, legyen az „fészekrakó” vagy akár milyen más program is, esélyt adjon a fiataloknak lakás vásárlására, úgy, hogy a havi részletek törleszthetők legyenek, mert akinek háza van, nehezebben veszi a vállára a batyut.
    A fent említett konkrét lépések mellett, továbbiakra is szükség lenne, mert csak azok hozhatnak eredményt.

Gecse István