A JUBILÁLÓ ISKOLA

    Az adai Műszaki Iskola 2012-ben ünnepelte megnyitásának 50. év-fordulóját és ebből az alkalomból, a megemlékező ünnepségek mellett egy vaskos emlékkönyvet is megjelentettek. Ebben a könyvben foglalták össze az iskola 50 éves történelmét, de emellett helyt adtak az iskolához kötődő személyek (igazgatók, tanárok, diákok) visszaemlékezéseinek is.
    Érdekes jelenség, hogy az adaiak középiskolájukat, az egykori szerb elnevezés, hogy Mašinski školski centar (azaz Gépészeti Iskolaközpont) rövidítése alapján mindmáig mösöcö-nek hívják, és bizony nem mindig hízelgően emlegetik!

Az iskola emlékkönyve. Fő- és felelős szerkesztő: Miklós Nándor,
a szerkesztőbizottság: Csincsik Rózsa, Kuzma Vera, Lajkó Sára

    Érdekes tudni, hogy az ó és új esztendő fordulója óta naponta három érdekfeszítő, szép könyvet forgattam; Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél; J, M, G, Le Clézio 2008-as Nobel-díjas író Terra Amata könyvét, valamint a Balatonfüredi emlékekről szóló Oh Füred, drága Helikon II. című gyűjteményes művet, ám ahogy az iskolától megkaptam ezt a jubileumi emlékkönyvet, az előbbi hármat letettem és csak erre az adai könyvre vetettem magam! És ez egyből megváltoztatta véleményem az egész iskoláról, meg mindenről, ami vele kapcsolatos. Mert az az iskola, akinek mai és egykori diákjai ilyen szépen, ilyen mély emberi érzelmekkel vallanak róla, tanárairól, az csakis jó lehet, csakis példakép lehet: egy olyan élmény, tapasztalat, életfilozófia, alma mater, ami egész életükre elkíséri őket. És talán nincs is a világon még egy olyan iskola, amelyiket ilyen odaadóan, ilyen rajongó szívvel dicsérnek növendékei!
    Megérdemli, hogy olvasóink épülésére néhány folytatásban szemelvényeket közöljünk a könyvből, amelyek lelkünk dísztalapzatára emelik iskolánkat, és könnyeket csalnak a szemünkbe. Bravó, Iskola, bravó Diákok!

    Miloš Galetin:
    Bio sam nastavnik. Bio sam jako mlad. Tek izašao sa fakulteta, te sam imao čudnu situaciju – mesec-dva pre toga sedeo sam sa jedne strane klupe profesorske i bio pitan, da bih potom sedeo eks katedra i pitao. To je bio moj čeoni sudar sa prosvetom. Izvanredan. Dobio sam Nataliju, tada Gavrić, za mentora. Devojku tada punu srca i razumevanja, koja mi je vazdan u susret izlazila, premda sam bio u pitanjima dosadan. Učila me je. Naučila me je. Zatim majčinska figura Mileve, koja je predavala nemački, zatim Magda, nastavnica fizičkog za koju sam uvek osećao da je uz mene kao čovek, dobri Karačonji, nacional Čudić, bračni par Kuzma, Žuža, Nandor, Igor, Hilda... Zavoleo sam Adu. Išao sam u zoološki vrt i na Tisu. Prelazio sam most i govorio stihove „Profesore, dobar dan“. Bio sam tako mlad i osam godina mlađi no sad. Voleo sam tu školu.

    Szűcs Budai Engelbert:
    Ültünk az általános iskola műszaki tantermében, ahol ma tanár a műszaki tudományokat magyarázta. Színes drótokat kötözött egymáshoz, majd rézkábelt csavart egy rúdra. Meg mágnesről beszélt. Mi csak néztük némán, szájtátva. S szemünk előtt született meg a rádiókészülék valami nagyon kezdetleges, nagyon felismerhetetlen rokona. Azonban életre kelt a vezeték kusza szövevénye, és recsegő hangot hallatott magából. Ekkor határoztam el, hogy technikai iskolába fogok íratkozni, mégpedig az adai Műszaki Iskolába.
Huszonpár fiú és három lány lett az osztálytársam a Mösöcöben. Pecze Rózsa tanárnő pedig négy évig segített bennünket az iskolai életben, négy éven át kísérelte meg tudtunkra adni az üzemi elektrotechnikusokra vonatkozó normatívákat. Rózsa tanárnő kísérlete volt ez.
    Egyébként velünk mindenki kísérletezett. Csincsik Rózsa tanárnő az egzisztencialista költészetet kísérelte meg értésünkre adni, Kuzma József tanár úr a matematikai problémafelvetéssel próbálkozott, Pintér Éva tanárnő a tatárokkal s a sherpákkal támadott ránk, Miklós Nándor tanár úr lézerrel vett bennünket célba, Sóti Miklós tanár úr a villamos hálózatokkal kötött bennünket gúzsba, Csúzdi tanár úr a Kapp-diagrammal riogatott minket. Azonban minden félelem ellenére napról napra mind jobban elvarázsolt bennünket a fizika, mint tudomány; elkábított bennünket a vegytan elegye; lenyűgözött a rengeteg variáció, derivált s integrált; meghódította szívünket Kant, Diogenész s Zaratusztra; vérereinkbe költözött a gönygöleg s a munka(szervezés) minden csínja-bínja. Megismertük a voltmérőt, az ampermérőt, egy-két intőt, sémát, rémát és sok-sok témát. A rengeteg kísérlet, próba és elmélet azonban észrevétlen két nagy dolgot eredményezett életünkben. Először, hogy csapattá kovácsolódtunk, barátokká lettünk. Emlékszem, milyen jó érzés ült a szívekben, ragyogott a szemekben, amikor tíz év után először jött össze újra a régi osztály egy találkozó kapcsán. Régi emlékeket idéztünk fel: az elektronika órákat, gyárlátogatásokat, gyakorlati órákat... Felidéztük kacajaink témáit, s közben szorítottuk egymás kezét őszinte, baráti szívvel. Másodszor pedig, ami nagyon lényeges, mesterekké cseperedtünk, akik immáron nem csak szájtátva szemlélik az elekrtonika csodás világát, hanem hozzá tudnak szólni a látottakhoz, bele tudnak avatkozni a hibák elhárításába, és új dolgokat képesek létrehozni. Mit adhat(ott) a Műszaki Iskola diákjainak? Talán pont az imént kiemelteket. Önbizalmat, munkaszokást. Olyan tudást, amellyel sok-sok elballagott generáció nap mint nap képes legyőzni az akadályokat, felülkerekedni a borúlátáson.
    Én ott, a diplomamunkámat készítve értettem meg Hemingway aranymondását, miszerint az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Talán a kitartó, pontos munka, amelyet a villamos hálózatok tervezése megkövetelt tőlem, érlelte meg bennem az elszántságot, hogy a tudás mentén haladva szép célokat legyek képes megvalósítani.
    Igaz, az élet tengerén messze sodródtam a műszaki tudományoktól, azonban büszke vagyok, hogy a MöSöCö diákja lehettem.

Király János