Interjú dr. Móra Andrással
Ada, az Ada

• Nem a Potisje, hanem a ma már Litostroj-Potisje Szerszámgépgyár és Öntödék ünnepelte 2011. december másodikán az adai szerszámgépgyártás 90. évfordulóját, amelyre az anyavállalatból, Szlovéniából, de legfőképp itthonról, Adáról, meg a környékről, – Magyarországról szépszámú közönség jött össze. A 90 évvel ezelőtti adai lakatosok, mesteremberek, akiknek minden vágyát a gépek jelentették, esztergapadban álmodták a világot és egy zökkenő után – úgy látszik – ez az álom ismét valósággá válik, olyannyira, hogy 10 év múlva már a száz éves jubileumig is eljuthatnak.
  A mostani ünnepség rangidőse a (fiatal) szlovén nagykövet volt, akit az excellenciás úr cím illet, a mi szívünkben azonban az első helyet dr. Móra András tölti ki, aki a néhai Patyi Györggyel és a szintén néhai Buchmann Karlóval a most már mesebeli Potisje legjobb igazgatója volt. A mostani ünnepségen vele készült e röpke interjúnk.

Ha tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal

    (Elsőnek hadd álljon itt dr. Móra Andrásnak az ünnepi gyűlésen elmondott szerb nyelvű köszöntője, mert két olyan információt is tartalmaz, amiről eddig nemigen tudtunk)

    Elnök úr, excellenciás úr, egykori munkatársaim!
    Nagyon megörültem a meghívónak. Engedjék meg nekem a következő néhány mondatot. Már 40 évvel ezelőtt is itt álltam, csak akkor valahol a terem mások oldalán, és az akkori Potisje nevében üdvö-zöltem a vendégeket. Közeli és egyéb munkatársaim közül néhányan most is itt vannak. Engedjék meg, hogy az egykori gárdából csak egy nevet említsek, aki Szőke Tibor úr (taps), azonban magammal hozom még dr. Rekeczki József üdvözletét is (taps), mint ahogy Fodor Oszkárét, Fodor Milankáét, Slajher Lajosét (taps). Akkor, 40 évvel ezelőtt, úgy hittük, felértünk a csúcsra, hogy a legjobb gépeket csináljuk, olyan jókat, hogy örökké tartanak és még mindig üzemben is vannak. Mi már akkor tisztában voltunk azzal, hogy a vevőkkel való jó kapcsolat nélkül nem vihetjük sokra.

Dr. Móra András

    Csak két példát szeretnék felhozni az akkori napokból.
    Egy nagyon nagy szerződéssel utaztunk el Amerikába, úgyhogy, ha összeadjuk, az Egyesült Államokban ma is közel 10 000 Potisje-eszterga létezik! Tudják, hogy mi volt ebben a döntő?
    Tudomást szereztünk arról, hogy az amerikai vasasok nem nagyon szeretik az európai szerszámgépeket, hogy az eszterga tengelymagassága nekik túl alacsony, mert ők átlagosan 2 collal magasabbak európai kollégáiktól. Mi erre megtaláltuk a megoldást: megemeltük a főtengely és a kirner magasságát. Nagyon kedvező eladási árat értünk el és utána minden bank ajtaja nyitva állt előttünk! Az együttműködés nagyon hosszú időn át, nagyon eredményes volt.
    Igaz, kezdettől fogva nem írhattuk rá a gépeinkre, hogy Made in Yugoslavia, hanem csak egy levonót ragaszthattunk az esztergák hátuljára, amin az állt, hogy „ezt a gépet a baráti Jugoszláviában gyártották”.
    És még egy példaértékű találékonyság.
    Közel-keleti vevőink munkásai jobbára balkezesek voltak. Ma már nálunk is minden harmadik tanuló balkezes, de akkor még nem így volt. Azt kérték tőlünk, hogy ne kelljen nekik a zárszekrényt visszakézből kezelni, hanem mi fordítsunk rajta egyet a balkezesek igénye szerint. És mi akkor elkészítettük az eszterga balkezeseknek való változatát és el is adtunk belőlük pár százat.
    Ezt a Potisjeban ma dolgozó kollégáknak mondom, mert nagy megelégedettségemre szolgált, amit ma ott kiállítva láttam, hogy minden gépnek megvan a maga vevője. Úgy gondolom, ez a siker kovácsa és a fennmaradás záloga.
    Ennyit kívántam mondani arról, ami tegnap volt. Amit ma láttam, és ahogy az ittlévő 2-3 kollégámmal megvitattam, azzal nagyon elégedett vagyok.
    Hogy most mit mondjak a holnapról?
    A Litostroj jó partner, mindig is a technológiai fegyelem és a munkakultúra jellemezte, de ugyanez mondható el a Potisjeról is. Meggyőződésem, hogy ez jó alap az együttműködésre.
    A mai fiatal konstruktőröknek is állandóan érezniük kell a piac lüktetését, ott kell lenniük az árumintavásárokon, műszaki kiállításokon, mert önmagában minden gép egy műalkotás, egy remekmű, ami konkrét munkadarab megmunkálására szolgál.
    A kollégáim nevében is mondhatom, hogy meg vagyok elégedve azzal, amit ma itt láttunk, és sok szerencsét kívánok! (Hosszantartó taps.)

Ada, ami a szívben van!
(interjú)

    • Az adai Park-szálló nagytermében dr. Móra András ül velem szemben, akit az adaiak úgy ismernek, mint az adai Potisje Szerszámgépgyár és Öntödék egykori hírneves vezérigazgatóját. Úgy gondolom, hogy őt mindenki szerette Adán, és most itt van az alkalom megkérdezni tőle, hogy mit érez, amikor annyi év után ismét Adára jött?
    – Örömmel vettem a meghívást. Kicsit meg is lepődtem, mert az utolsó húsz évben engem a Potisjeból senki meg nem keresett, habár néha lett volna véleményem. Különösen akkor, amikor kétségbe voltam esve, hogy az adai Potisjet elkótyavetyélik. Gondolom, hogy ez a megfelelő kifejezés. Különösen, amikor megtudtam, hogy a Potisje egy része teljesen ismeretlen, és még az adai, a vajdasági viszonyokkal teljesen ellentétes lelkületű ember kezébe kerül.
Sajnáltam mindig, hogy nem sikerült támogatást találni arra, amit kerestem – többször is kerestem –, hogy próbáljunk összegyűjteni annyi tőkét, hogy ne kerüljön sor az előbbire.

(Mi kell a boldogsághoz?) Nyereséges ügyvitel, csillogó, számjegyvezérlésű gépek, meg az a gyári olajszag! …dr. Móra András 2011-ben újra a Potisjeban

    • Talán három évtizeddel ezelőtt az adai Művelődési Központ emlékkönyvében olvastam egy bejegyzést Öntől, amelyik így szólt: Ada a jugoszláv vasutak menetrendjében az első helyen áll. Ugyanígy, az én szívemben is az első, és amikor ide visszatérek, mindig gyorsabban kezd dobogni…
     – Most is gyorsabban ver a szívem, mint különben tenné! Szóval ma, a gyárban is, ahogy végigmentem, megütött az a régi, jellegzetes gyári olajos illat, vagy mondjuk azt, hogy olajszag – szóval… – szóval (könnyeivel küszködik, de én is) ugyanúgy érzem magam, mint akkor…
    • Egyet továbblépve megkérdezem, jelenleg mivel foglalkozik?
    – Én továbbra is az üzleti életben igyekszem megmaradni, mert vannak barátaim, akiknek a nyugdíjas évei azzal telnek el, hogy reggel megvesznek egy újságot, megisznak egy törökös kávét, és utána panaszkodnak mindenre és mindenkire. Én továbbra is aktív vagyok. Úgy hozta a sors, hogy magyarországi alapítású horvát cégeknek vagyok a tanácsosa, akik engem alkalomadtán felkérnek ilyen vagy olyan probléma megoldására, amit én örömmel veszek. És akkor… a lényeg az, hogy próbálom most már… holnap, ugye, 80 éves leszek – szóval –, nem szó szerint holnap, hanem hamarosan – és nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy atrófia, azaz elsorvadás lépjen elő nálam, ezért érdekel minden. Ahol lehet, segítek, készen vagyok a segítségre, és ha valakik fölkérnek, akkor segíteni is fogok.
    • Állandó lakhelye?
    – Budapest. De, ugye, még a régi, ún. nagy Jugoszláviában, sikerült nekünk Fodor Oszkárékkal egy házat felhúzni (igaz, 5-6 évig építettük, mindig csak annyit, amennyi pénzünk éppen összejött) és az a ház megmaradt. Én évente 4 hónapot lent vagyok Horvátországban, Trogir mellett, ami fizikai fölfrissülést is jelent, meg hát összepasszol azzal, hogy horvát cégeknek vagyok a tanácsadója.
    Egy időben izgultunk, hogy mi lesz ezzel a horvátországi házzal, mikor a szerb-horvát viszonyok kissé zavarosak voltak, de minket ott lent is mindig magyarokként kezeltek, és hát mi ott őslakosokként vagyunk nyilvántartva. Ha oda megyünk, akkor ugyanúgy köszönnek az emberek, meg mi is visszaköszönünk, mintha Adán lennénk.

(40 évvel ezelőtt – 1971-ben Adán) Az igazi Potisje és az adai szerszámgépgyártás 50 éves évfordulóján dr. Móra András köszönőlevelet ad át László Károlynak

    • Ha már itt tartunk, mondjon már nekem néhány adai nevet, amelyik magának az emlékezetében él, és esetleg ma nem találkoztunk velük.
    – Hát vannak olyan nevek, akikkel már csak odaát találkozhatunk… Mondjuk, Bacsi doktor és az ő kedves családja, Slajher Lajos, aki egészségügyi okokból nem tudott eljönni. Valamikor itt volt Rekeczki kollégám Máróval, – ő sem tudott eljönni –, Varga mérnök, meg felesége, a doktornő… Ezek az én szakmai vonalamon jelentkező nevek, meg baráti nevek. Gőhr Karcsi, Török Nándor, azaz Csuka, meg a valamikori osztálytársaim Zentáról, akikkel ötévenként találkozunk. Jövőre lesz a 60. érettségi évfordulónk. Érdeklődéssel várom, de minden adaira, akit ismerek, szeretettel gondolok… Ada, az Ada!
    • Mi, adaiak, nagyon jól ismertük a maga családját, a feleségét, Szomorú Ilonkát. Hajdanán mindig fülembe csengett kislányuk neve, a Kornélia (mostanában a Facebook-on látom, hogy ő is vonzódik Adához, hisz Adáról készített képeket rak az oldalára. Tehát, az egész családban él még ez az Ada-nosztalgia?
    – Természetes, hogy él. Az ember a múltját nem tagadhatja le. Szóval, ha erről van szó, mindig elfog valami –… olyan jó érzés…
    • Hát akkor mondjon még valamit családjáról.
    – Itt nincsenek jó híreim. Nemrégen munka nélkül maradt a menyünk, a lányunk, meg az idősebbik unokánk. Ez a magyar valóság, amely – tekintet nélkül arra, hogy milyen magasröptű tervek vannak jelen Magyarországon – szorongat, de érzem, hogy a gazdasági válság nem múlt még el ott, és ez után jön még az igazi. De ne csak panaszkodjak, igyekszünk megoldani ezeket a problémákat… Hát ezért is kell dolgozni, nem pedig nyugdíjasként sétálgatni és törökös kávékat iszogatni.
    • Felesége Ilonka Adán is, Újvidéken is sokak emlékezetes tanítónénije volt. Csakúgy, mint unokaöcsémnek, Fenyvesi Áronnak Újvidéken, aki olyan jó alapokat kapott ott tőle, hogy ma már a budapesti Trafó Galéria vezetője…
    – Feleségem, Ilonka, a család oszlopa, és ha közülünk valakinek problémája van, akkor ő az, aki támogat bennünket. Őt a régi adai, meg újvidéki diákjai is megkeresik –, valahogy a tanító, tanárnő és a diák közötti kapcsolat tényleg olyan igazi, bensőséges. Ezek a gyerekek mindig visszatérnek hozzá.

*

    Köszönöm szépen az értelmes és érzelmes szavakat. Merem remélni, hogy egyikünknek sem ez az interjú lesz a hattyúdala, de örülök annak, hogy ezek a mondatok itt Adán hangzottak el, ahol az Olvasó szívébe is találnak, mert itt ismernek bennünket igazán.

Írta és fényképezte (most is, régen is): Király János