A siker kulcsa

    Egy hónappal ezelőtt telefonon hívtam fel az adai Varga családot. Egy kicsit meglepődtek, de örömmel fogadtak egy rövid beszélgetésre. Varga József és felesége Farkas Ilona nem is értette, hogy vajon az ő életútjuk miért is lenne érdekes az olvasónak. Látogatásomkor azonban rövid időn belül rendre kiderült, hogy ez a család nem is olyan hétköznapi, hiszen a történetben, amelyt Józsi bácsi és Ilonka néni meséltek, közülünk sokan, ha nem is név szerint, de szerepelünk. Induljunk hát az elejéről!

    A családfő, Varga Józsi bácsi kezdte a beszélgetést a „régi szép időkkel”:
    – Bajmokon születtem 1927-ben. Becsületes munkáscsalád „egykéje” voltam, de szüleim nem őriztek bura alatt, korán embert faragtak belőlem. Szabadkán jártam iskolába, itt indult az életem, vagyis minden. Nehéz, kiszámíthatatlan idők voltak ezek. Jött a háború. Tizenhét évesen engem is besoroztak katonának, az V. Vajdasági Brigádban szolgáltam, szerencsém volt, túléltem.

Varga József és dr. Farkas Ilona

    Szimpatikus modorral és pontossággal lapoz vissza fiatalságához, életútja kezdetéhez, amikor még tele ambícióval, nem ismert lehetetlent, de még a hűvös ész szabályait sem. Mesél a korról, magáról, munkájáról és a családról.
    – Érettségi után dolgozni kezdtem, közben tanultam, hiszen tudtam, többre vágyom, és ennek vetületében éltem, a hajógépészet volt az álmom. Szakmai oltalmat az adai, valamikori GEGE nyújtott, és ifjú tudásszomjamat is az itt dolgozó munkatársaim táplálták és segítették. (Megtorpanás és gondolkodás nélkül említi a néhai szaktekintélyeket, mint pl. Kelemen, Szekula, Varga Sándor, Simon Karcsi, Sarnyai Miklós..., és még sokan mások, akik bizony a szakmában nem ismertek lehetetlent.) Megalakult a Potisje szerszámgépgyár. Tetszett ez nekem, hiszen valamennyiünk részére kihívás volt, ha egy célgépet saját tervezés alapján kézi erővel készítettünk el. Nem beszélve arról, hogy ezek az általunk gyártott „szerkentyűk” nemcsak Adán, de még más köztársaságokban is keresettek voltak, és megállták helyüket bárhol a szakmában.
    Varga mérnök úrnak nagyon sok értékes mozgás és hullámzás volt az életében, ezekről láthatatlanul lapoz fejében és mesél, és mesél. Lényén nyolcvannégy év tapasztalat, de lelkében egyértelműen még ma is fiatalos, el nem pihenő tűz lobogása látszik.  Szenvedéllyel, és korát meghazudtoló indulattal él, dolgozik, tervez, tanul, ír, szakdolgozatokat készít, csillagászattal foglalkozik, zenét hallgat, főz, egyszóval boldog.
    Bennem pedig akarva, akaratlanul megválaszolatlan szomorú kérdések tömkelege kavarog: „Hol van már a Potisje, hol vannak a szerszámgépek, hol vannak a szakemberek…?”
    Felesége, Farkas Ilona, sokunk számára – Farkas doktornő – megértő türelemmel mosolyog, és látom, ő is arra gondol, amire én.
- Idestova ötvenöt éve élünk együtt férjemmel, Józsival, jóban, rosszban, elkötelezettségben, toleranciában és természetesen türelemben. Egymást kiegészítve, úgyszólván egymás tőszomszédságában dolgoztunk, és vidáman jó kedéllyel neveltük gyermekeinket. Bácskossuthfalván születtem, majd a Szabadkán, Szarajevóban és Zágrábban folytatott tanulmányaim után 1955-ben, amikor orvosként lediplomáltam, akkor házasodtunk össze életem párjával. 1957-ben kezdtem Adán cselédkönyves orvosként dolgozni. Munkaéveim alatt tevékenykedtem mint általános orvos, mint csecsemőgondozó, terhességgondozó szakorvos, majd gyermekorvosként, és végül szakképzett általános orvosként gyógyítottam egészen a kilencvenes évekig. Több ezer gyermeket és felnőttet vizsgáltam meg és kezeltem pályafutásom alatt, miközben a családban az édesanya szerepet is el kellett látnom. Soha nem éreztem azt, hogy nehezemre esik, így ilyen távlatból pedig már csak azt tudom mondani, hogy csodálatos volt megtalálni az egyensúly művészetét a család és a munkám között. Két fiunk született, Albert és Róbert.  Nagyon hálás, jó gyerekek.
    Elsőszülött fiuk, akit szintén sokan ismerünk, Varga Albert édesanyja nyomdokait követve orvosi pályát választott. Rövid ideig az adai tanyavilágban dolgozott általános orvosként, ma pedig Magyarországon él, és elismert szakember belgyógyászati és kardiológiai berkekben. Egyetemi tanárként pedig már számtalan tudományos munkákban vett részt több orvosi világkongresszuson.
    Varga Róbert 1960-ban született, főiskolai végzettségű automatizációs szakemberként tizenöt évet dolgozott Kanadában. A szíve azonban hívta és hazaszólította. Ma Csókán, egy jó nevű magántulajdonban lévő cégben kamatoztatja tudását. Munkájából adódóan sokat utazik, és talán a szülőktől örökölt fáradhatatlanságának köszönve veszi sikeresen az esetleges üzleti akadályokat a valamikori nagy Jugoszlávia valamennyi tagköztársaságában.
    Még felsorolni is nehéz ilyen rövid írásban, mi mindent csinált, milyen fontos feladatkört látott el ez a házaspár. Karizmatikus egyéniségek ők a családban valamennyien.
    Számomra öröm volt velük beszélgetni, se perc alatt eltelt másfél óra, de megérte, hiszen ilyenkor látjuk, hogy milyen értékes az, amikor a bennünket körülvevő panaszos világ rögös buktatóival szépet is tud produkálni.
    Csak még egy utolsó kérdés:
    - Mi az a vezérfonál, ami lehetővé tette a családnak ezt a fajta életvitelt?
    A való világban talpon maradni, megtalálni az irányt, majd az utat, azt közösen végigjárni és nem megtorpanni. Nekünk így alakult, mindketten szívünkben tartottuk a siker kulcsát mind a munkánk, mind családunk terén. Ma gyermekeink és unokáink életünk jelenlegi reményt adó gyámpillérei, akikkel amikor együtt lehetünk, mindig boldogok vagyunk, és elfelejtve minden nehézséget látjuk, hogy az elmúlt idő nem volt hiába – mondja  a Varga házaspár szinte egyszerre.
    Végezetül, csak annyit tennék hozzá, hogy ezek a példaértékű „harcos” vérmérsékletű emberek története, gondolom, az olvasónak is ínyére volt.

    Köszönöm az interjút, további jó egészséget, Józsi Bácsinak pedig nagyon boldog születésnapot kívánok!

Sáfrány Ágnes