Kedves Évák!
Sokszor elképzelem Ádámot, ahogyan úgy egymagában az Édenkert kellős közepén téblábolt, sehol senki, jöttek mentek a napok, a hangok, az ízek – látványok nélkül – unalomban. A Mindenható figyelte „kínjait” és döntött: Ádámnak látnia és éreznie kell mindazt amit Ő – Isten megteremtett a Földön, azt a harmóniát, azokat a csodákat mint – a hajnal-hasadás, a harmat csepp, a fü zöldje ,a virág színe, hallania kell a szél suttogását, éreznie a nap melegségét, az erdő illatát…így elgondolkodván, jól kitervelve – megteremtette Évát, hogy hangja mint bársonyos szellő simítson, hogy az áhítat szülte könnye mint harmat csepp csillogjon, hogy szelíd tekintete mint napsugár ragyogjon, hogy jósága tükrözze a mező nyugtató zöldjét, és Éva lett maga a tökély – mint minden amit Isten teremtett – csodálatos Éva.
Hogyan kezdődhetett? Megjelent Éva, virág illatú hajkoronája a földig ért és szemérmesen mögé rejtőzött, titokzatosan bújt ki kellemes szégyenlős tekintete, a szemhéja mint aranyporral behintett nehéz takaró fedte nyugodt tekintetét, ami hol a mező-zöldet, hol a tenger-kéket játszotta, és miközben sehova nem nézett ő mindent látott. Bőre „fedte” testét. Mozdulatai hárfát megszólítóan finomak és céltudatosak voltak, míg hangja halkan szólt, szándéka jó indulatú, amit kemény de emberséges akarata vezérelt. Megjelent Éva (az én fantáziámban), és kitöltötte Ádám életét. Eltelt azóta egy párezer év, és...
Drága Éváim, nők, asszonyok! Sikerült ez a Teremtőnknek? Félek, nem! Hol van már az az Éva – az eredeti kiadás? Mi történt? Miért lett mind rövidebb az a hajkorona – a sejtelem, a finom titokzatosság leple, miért lett sötét és gyilkolóan szúrós az a tenger-kék tekintet, hol az a hang amitől kellemesen hasadt a hajnal és miért vált a nyugtató csend – közönnyé? A mozdulatok mutogatássá, hadonászássá miért váltak, a hang, ami bársonyosan simogatott és meséket mesélt, miért lett hangos goromba rikácsolás? A szándék és a tiszta akarat, pedig odalett. És tisztelet a kivételnek...azoknak, akik nem Évától származnak, vagy azoknak, akiket nem Évának hívnak, vagy akiket csak Évának hívnak...
Mi volna, ha nem azzal ébrednénk egy napon, hogy JAJ. Mert attól nem lesz több! Ha csak megpróbálnánk, hogy ne azzal kezdjük a napot, hogy mibe tudunk belekötni, mindenáron, bárhogy van is. Mondjuk a jó kiadós nyújtózkodás után „halkabban” kisajtolni egy kellemesnek tűnő „Jó reggelt!”. A tükörbe a szokásos kétségbeeső tekintet helyett, arra gondolni...ilyen vagyok...szép, vagy nem – ilyen, és próbáljunk mosolyogni magunkra. Biztos vagyok benne – jót tesz. Nem baj, ha minden ruhád régi, a lendület legyen új, amivel összeválogatod– ennyi is néha elég. Erőltesd, majd belejössz, próbáld a dolgokat nem a jobbhoz, a többhöz hasonlítani, hanem a kevesebbhez és a rosszabbhoz – na, ugye, hogy nem is olyan rossz a helyzet! Önkontrol, hölgyeim! A környezet elejében meg fog botránkozni, hogy mi ez az öntelt nyugalom és méltóság, de minél tovább csinálod, annál jobban megy és annál jobban érzed magad tőle. Járj – kelj, mintha tiéd lenne a világ, elég ha hiszed, ha valóba úgy lenne úgysem tudnál vele mint kezdeni...
Kevesebbet beszélj, barátkozz a gondolataiddal, és többet mosolyogj – ha van miért, ha nincs...biztos lehetsz benne, hogy elejébe, tiszta hülyének néznek, de ahogy múlik az idő, és rájönnek, hogy ez nem tréfa, „igazodnak” majd. Kezdesz nővé válni. Megjön az „Éva” varázs! Közben csak magad leled meg, azt a szépséget és azt az egyensúlyt, ami ott rejlik benned, amit megengedtünk – pont mi nők – hogy tönkretegyenek e pár ezer év alatt. Ne bánts, és ha bántanak, gondold, hogy földig ér a hajkoronád és rejtőzz mögé. Szép vagy mert nő vagy! Mert van tekinteted, ami ölel, mert van hangod, ami simogat és mesél, mert a világ összes szeretetét hordod kebleidben...mert téged így teremtettek tökéletesnek.
Ja, félreértés ne essék! Nálam is csak az elmélet, mondjuk „hibátlan”, de azért már több sikerem is volt . A gondolkodva élés, nagyon nehéz és fárasztó , értelmetlenek tűnő, majd kis idő után mikor először megláttam azt a fura tekintetet...hogy is nevezhetném (?): rémület, csodálkozás vagy megrökönyödés...vagy mind három egyvelegének a tekintetét – az az egy pillanat, na az csodás volt, az volt maga a siker! És lassan – előbb tudatosan, majd megszokva – kiengeded az ösztönszerű nőiességet magadból, és jaj Ádámnak akkor!
Hölgyeim, Évák, amit a sors ránk mért, azt méltóságteljesen vigyük végig, miközben igyekezzünk visszanyerni azt, amivel a Mindenható megajándékozott bennünket, azt a kincset, ami nélkül a mi Ádámunk nem tud létezni – a nőt! Van hangunk, tekintetünk, mozdulataink, szándékunk, mosolyunk, könnyeink és erőnk is, hogy mindezt eredeti formában és eredeti célokért „használjuk”! Hiszek Évában, hiszek a nőben és abban, hogy ti is hisztek benne és hisztek abban, hogy valahol létezik még egy Ádám! Hölgyeim, próbáljuk meg, Évásodjunk!
Pergel Zsaklina
