Személytelen szeretet

    Mindenkinek eszébe jut a szeretet, nekem is, néha-néha: a régi, az új, vagy a meg nem történt, az, ami volt, az, ami maradt belőle és a meg nem élt, ami csak fantáziám szüleménye, amely olyannyira magával ragad, hogy szinte igazinak, valósnak vélté válva, nyomot hagy lelkemben. Szeretek, mint szülő, mint gyermek, mint barát és testvér, szeretek, csak úgy téged – mint szeretetet, és nekem is motoszkál néha-néha a fejemben a szeretet – mint fogalom, és szüli a gondolatokat:
    Amikor megszülettem, Te voltál, és ha túléllek, akkor is leszel, mert Te vagy, mindig és mindörökké. Amikor még nem láttalak, akkor is éreztelek, akkor is tudtam, léted egyszer vizuálisan is életem részévé válik és éreztem annak fontosságát. Hittem, hogy „megismerlek”, hogy látóköröm kiinduló és célpontjaként töltöd ki azt az időt, ami nekem van szabva. Legyen az perc, óra, netán évek, mindegy mennyi, hisz tudhatjuk, mennyi az örökkévalóság, ha felfogtuk a végtelent!
    Egy napon, még akkor nagyon régen, csak úgy  jöttél bejelentkezés nélkül, és én „fogadtalak”. A szemünkön áthatolt az egymáshoz tartozás. Olyan természetesnek tűnt minden az első perctől, mintha mindig így éltünk volna: együtt vagy külön, de egymásért, magától értetődően. Mintha mindig is pont erre a percre készültünk volna, mintha minden eddigi idő – ezért a pillanatért múlott volna el. Minden botlásunk, újabb ösvényre térítve bennünket, közelítve magunkat az egyszerűség felé, ez irányba terelte életünket. Tudatlanul tudatosan, tudván tudva.  Mellettem voltál a virágzásnál, a termésnél, és a hervadást is így együtt várjuk. Kezdettől fogva ismerted az eszem-járását, a gondolatmenetemet, a lelkem finom vonalait, soha fel nem fedett titkaimat őrizted, és csak abban reménykedhettem, hogy a testet, amiben rabként cipelem bilincseim – kezedre formálták... 

    És szabadság, édes szabadság! Azóta egyszerre szedjük a levegőt, egyszerre sóhajtunk és mosolygunk. Minden perc apró töredékének a részévé váltál és maradtál, Te, tetteim vezére és létem eleme. Akárhányszor mondhatom, hogy szeretlek, túl kevés lenne ahhoz, hogy az annyi legyen, mint amennyi. Többet nem kell kérdeznem, mi lesz, hogy lesz – mert van. Mindent magammal hozva és magam mögött hagyva – mindent, ami valamit ér – jöttem hozzád, oda-ide, ahol mindaz vár, ami sehol sincs, a méltóság és a nyugalom, amivel másodjára is megajándékoztál, az a biztonság, amely évek óta elveszettnek tűnt.
    Szeretem azt, amitől minden reggel úgy érzem, ez az én napom. Azt, amitől az első reggeli színtelen, szagtalan, íztelen korty víz maga az élet, és a levegő, ami elég. Te, víz és levegő – maga az élet. Megleltem magamat benned, akinek nem kell bizonyítanom szavaim súlyát, gondolataimnak menetét, tetteimet, vágyaimat, és akinek pont így vagyok jó, ahogy vagyok, ruhátlanul, ebben az öltözetben, csendben ezekkel a szavakkal, Te, aki sötétben megkeresed a tekintetem és visszanézel, miközben én nem kérdezem, nem akarom kérdezni megérdemlem-e ... ne kérdezd Te sem, addig még attól vagyok jó, hogy neked vagyok, és még látom, attól vagy boldog, hogy én az vagyok, ne kérdezz, és ne kételkedj. Ne tedd!
    Soha nem kérdeztem, hova mész, meddig maradsz, mert tudtam, sietsz vissza. Soha nem kérdezted MIÈRT, mindig elmondtad magad – helyettem. Nem tagadod tehetetlenséged „ellenem”, ha mulatok rajta, élvezed! Büszkén viseled vakságod, azt hogy süket és néma vagy nélkülem, és nem bosszant, hogy nem bosszant! Mit változtathat bármily fizikai állapot, ha a szilárd alap maga a lelki egyensúly?! Mi, és ki ronthat el valamit, amit senki nem épített, amiért nem harcoltak, nem terveztek, mi rombolhat le valamit, ami magától van. Van. Úgy születtünk, hogy már volt, és ha „nem lenne” – mert nem leltünk volna rá, – akkor is volna, mert nem attól él, hogy rátaláltunk, akkor, amikor rád néztem, rám néztél...lehet tovább tartott pont azzal a pillanattal, ami az örökkévalóságot jelenti? Mosolyogva bólintottunk – megjöttünk. Megjöttünk?! Felnevettünk!  El se mentünk…, soha el se megyünk, a különbség csak az, hogy ketten tudjuk, és ettől könnyebb. Mert a tudat is akkor biztosabb, ha nem magányból fakad.
    Búcsúzkodj nyugodtan, ha elmész is, maradsz, mondd nyugodtan, hogy Isten veled, mert Isten – Veled(!) ... és velem van. És ha kettőnk közül valaki távozik, majd mosolygunk, mert nem egyedül megy. Te magaddal viszel és az örök mosolyt hagyod, ha én megyek, – csak neked – mégis maradok. És ha soha többé nem látlak, akkor sem, és akkor is, ha mások miatt, és attól sem, ami már eddig volt... Amikor nélkülem vergődtél, levegő után kapkodva, és attól se, amit ma már nagyon szégyellsz, sőt amit ma már én is szégyellek, semmitől nincs vége, és soha nem volt kezdete, csak testet ölt vagy nem, de a földi élet – földi élet, így!
    Kérdem én, ha van társad, mi az idő? Mi a távolság és a csend? Ha van társad, az idő csak kevés, lehet, nagyon kevés, még ha hétköznaponként szakadékként tátong is, és ott lent a gondok világában a csend mélyen körülvesz. Engedd el egy kicsit a lelked, hadd szabaduljon ki! Lebegtesd a szűk, végtelen térben. Érzed, hogy az a távolság, amitől úgy rettegsz, ha lebeg a lelked, mily kevés hely, hogy kitöltöd! Látod felülről milyen mulatságos és szánalmas az a nagynak hitt űr, amely tele van minden általunk gyűjtött kacattal? Kérdések, elvárások, félelmek, bizonyítások..., szeretem, hogy meglebegteted a lelked, hogy velem repülsz, és így hited bennem pezseg, mint erő, amelyből Téged tovább táplállak..., áh, ha van társad, az átkozott idő nagyon kevés, és ott távol ... ilyenkor, ahogyan az ünnepek közelednek  a csend beszél.  És csendben mondom, így távolról, közel hozzád, csak hozzád, így súgom a füledbe, hogy: Jönnek az ünnepek! Suttogom: megjöttek! Ha nem is, mindörökkön-örökké, de most itt vagyok, és ha tetted is valaha, ne tedd, NE KÉTELKEDJ!  Mert, néha – néha, így elgondolkodva..., mindig is, és még mindig IS, szeretlek.

Pergel Zsaklina