Nyelvi figyelő
Régen való és más régiségek

    Ma már egyszerűen csak réginek mondjuk azt, amit a középkorban a régen való szókapcsolattal fejeztek ki. A tizennegyedik–tizenötödik században a való melléknévi igenévnek szerteágazóbb volt a használata, mint manapság. Ez nemcsak a mondatszerkesztésben nyilvánult meg (amikor például mellékmondatot helyettesítettek a vele alkotott szerkezettel), hanem a szóalkotásban is kifejezésre jutott. A való igenévnek efféle, lexikális szerepben való használata már-már képzőszerűnek bizonyul. A tizennyolcadik századtól kezdve jelentősen csökken a való igenévnek a fogalomjelölésben való szerepe. Ezzel párhuzamosan szintaktikai funkcióban is ritkábban használják, tehát arra, hogy határozóragos vagy névutós névszót, illetve határozószót jelzői szerepre alkalmassá tegyen.
    Annak idején számos fogalmat a való igenév segítségével írtak körül. Középkori forrásokban sok olyan valóval alkotott szókapcsolat fordul elő, amely helyett ma melléknevet használunk. Például: nevetségre való – nevetségest jelentett; hirtelen való – ugyanazt jelentette, mint ma a hirtelen; idő szerint való – voltaképpen időszerű; titkon való – ez a titkos melléknév előde volt; érzékenység nélkül való – nem más, mint érzéketlen; közép szerint való – helyette ma már egyszerűen csak azt mondjuk, hogy közepes; értelem nélkül való – ennek értelmetlen volt a jelentése; szünetlen való – tulajdonképpen szüntelen stb.
    Némely esetben névutó-mellékneves forma helyettesíti napjainkban a régi valós szerkezetet. Közéjük tartozik például a válogatlan való, ma inkább úgy mondjuk, hogy válogatás nélküli, a bor nélkül való, ennek a bor nélküli forma felel meg, a természet felett való, ez mi egyéb lenne, mint természetfeletti, továbbá az határ mellett való megfelelője lehet a határ melletti vagy a határ mellett levő stb.
    Érdekes, hogy a középkorban a levő igenevet nem is használták, idővel azonban olykor átvette a való szerepét, helyette fordul elő. Ott való sokaság helyett ma inkább ott levő sokaságról beszélünk. A közel való erdő megfogalmazást a közel levő erdővel vagy a közeli erdővel helyettesítjük, nem föld alatt való pincékről szólunk, hanem föld alatt levő pincékről stb. Az első összefüggő magyar nyelvemléknek, a Halotti Beszédnek paradisumben uolou gimilcictul szókapcsolatát is mai szóhasználattal a paradicsomban levő gyümölcsöktől formában fejezzük ki.
    A való igenév bizonyos lexikális szerepet manapság is betölt ugyan, de sokkal korlátozottabb mértékben, mint régen, és leginkább szóösszetételben. Ilyen például a jóravaló (vagyis komoly, megbízható, tisztességes, a népnyelvben rendes, megfelelő dolog), az útravaló (lehet úti élelem, ritkábban útiköltség, a választékos szóhasználatban pedig valakinek útra indulásakor adott emlék, illetve tanács), a szemrevaló (a népnyelvben általában kellemes külsejű, csinos, takaros nőre mondják, ritkábban tetszetős külsejű dologra is vonatkozhat), a borravaló (ez azt a pénzösszeget jelöli, amelyet valaki szolgálatáért a rendes járandóságon felül kap).

Dr. Molnár Csikós László