A KÁDÁR A FA KOVÁCSA

• A kádármesterség az egyik legszebb régi foglalkozás, és mint annyi más szakmának, ennek is voltak Adán híres mesterei. Közülük az egyetlen élő magasan-szakképzett kádármester Tajti János, aki több mint ötven éves tevékenysége alatt megszámlálhatatlanul sok hordót és egyéb kádárterméket készített és értékesített.

    Ne várja senki, hogy beszélgetésünk érzelmektől mentes legyen, mert ezt a mestert legénykora óta ismerem és szeretem. Csodáltam és ma is dicsérem a mesterségét, a megmunkálandó vagy a gyalult fa szépségét, a kész hordó tökéletességét. Jani és megboldogult öccse Imre – aki később átváltott a fémszakmára – fekete, göndörhajú, fáin legényekként élnek emlékezetemben, és beláthatják, mekkora örömmel és elérzékenyülten beszélgettünk e régi, már-már feledésbe merült szakma emlékeiről, fortélyairól.

Tajti János magasszakképzett kádármester ma

    – Látva, hogy az emberiség milyen téves irányba tart, szavakkal el sem tudom mondani keserűségemet: a természetes, nemes és egészséges faanyagot egyik pillanatról a másikra fölváltotta a hitvány műanyag, és ma már minden valamire való tárolóeszköz műanyagból készül – panaszkodik János, és már-már úgy tűnt, nem is akar tovább beszélni gyönyörűszép szakmája, a kádárság emlékeiről, hisz annak már úgyis örökre lőttek: agyonütötte a plasztika!
    Tökéletesen igaza is van. Azonban mi, akik még hallottuk az adai Új-sori kádármesterek ütemes kalapácsolását, magunkba szívhattuk a tölgyfahordók illatát, érezhettük és ízlelhettük a bennük érlelt adai réti borok zamatát, nem hagyhatjuk e szakma végleges feledésbe merülését, és legalább szavakban felidézzük ma is élő, sajgó emlékeit.
    Mi vitt rá, hogy hordósinas legyél?
    – Először az Oláh Jani bácsi kovácshoz mentem inasnak. Ott dolgoztam két hét próbaidőt Lajkó Pistával. Kezdetleges eszközökkel lovakat kellett vasalni, ráfokat húzni a kerekekre, szárízíkkel melegíteni… Egyszercsak a Pista azt mondja, Jani add ide a ráfot! – én meg nem tudtam, hogy meleg, megfogtam, és hólyagosra égette a tenyerem. Ott is hagytam őket, hogy én ezt nem csinálom.
    Öreganyám mellett lakott Katona Antal hordósmester, mondták, menjek el oda. El is mentem, el is kezdtem dolgozni és annyira megtetszett a kádárság, hogy belebolondultam a szakmába. Két és fél évig voltam inas, utána még néhány évet a mesternél dolgoztam itt Adán, majd elszegődtem a környéken hol ide, hol oda. Sok kádármesternél dolgoztam, mindenhol ellestem az újdonságokat, a sajátságos fogásokat, utána pedig önállósítottam magam. Szép és nagy terveket szövögettem, jó árut készítettem, jól el is lehetett adni.
    Amikor a szabadkai Iparkamarában tettem le a magas-szakképzettségi vizsgát, voltak a vizsgáztató bizottságban kiváló mesterek, tanárok, mérnökök, kézről kézre adták a vizsgamunkámat, nézegették, simogatták, szagolgatták, bólogattak, mondván, hogy ez aztán igazán mestermunka. Természetes, egészséges, jó szagú, simára gyalult faanyag. Sajnos, mára már megszűnt, kiment a divatból. Pedig milyen jó visszagondolni a dézsás túró ízére, zamatára!
    Mi mindent készítettek a kádárok?
    – Boroshordókat (a kisebbektől egészen az 500 literesekig), káposztás dézsákat, cefrés hordókat, favödröket, uborkás-hordókat, facsöbröket, vízhordó puttonyokat, vajköpülőt, pásztoroknak, mezei munkásoknak csobánt, vagy csobolyót, búzamérő vékát, túrósdézsákat, sózókádakat (disznóvágáshoz), vizesdézsákat, amit a parasztok a kocsiderékba tettek, és benne vitték az ivóvizet az ugarba, fatölcséreket (kármentőket), meg minden másfajta dézsát, kádat, amit csak rendeltek. Emlékszem, Lengyel Károly bácsi szűcsmesternek készítettem egy 3 méter hosszú, 1 méter magas kádat, amiben egyszerre bírta forgatni a cserzésre kerülő bőröket.
    Honnan szereztétek az anyagot?
     – Baranyából, Szlavóniából. Egy Dunán túli erdésszel olyan jó kapcsolatban voltam, hogy anyagbeszerzés céljából kimentem vele az erdejébe, kiválasztottam a nekem tetsző tölgyfákat, ő pedig kivágta és hazahozta őket nekem. A további munka már az enyém volt. Megvoltak a felvágáshoz szükséges gépek, szerszámok, és nem volt fennakadás.

1952: Koós János, Tajti János, Koós László, Istenes Vince

    Régente minden műveletet kézi szerszámokkal végeztünk, a méretre darabolt fát baltával hasítottuk hosszában a szála mentén, utána faragóbárddal kinagyoltuk a dongákat, vonókéssel és füles gyaluval megadtuk a végleges formáját. A különböző méretű hordódongák kiszabásához mértékül a módlák szolgáltak, melyeket magunk készítettünk. Ezután a dongákat a szabadban máglyákba raktuk, hogy száradjanak egy-két évig. Ilyenkor az időjárás viszontagságainak kitett fa megszelídült.
    Az abrincsoknak szolgáló laposvasat, minden méretben, az adai vaskereskedésben lehetett venni, más anyag meg nem is nagyon kellett.
    Milyen volt a hordókészítés menete?
    – A kész dongákat abroncsba állítottuk. Az állítás úgy történt, hogy egy dongát a húzató abroncshoz erősítettünk, majd körben mellé állítottuk a többi dongafát. Miután a dongák jól összeilleszkedtek, a húzatóabroncsot kalapáccsal vagy a trapéz alakú sulyokkal lejjebb ütöttük, és a dongák felső vége felől ráhúztunk még egy abroncsot. Utána a hordót kitüzeltük: az összeilleszkedő dongák között faforgácsból tüzet raktunk, kívülről pedig vízzel locsoltuk a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált, engedett az összehúzásnak, amíg valamennyi abroncsot rá nem szorítottuk.
    Ezután következett a csínvágás, vagyis a hordófenék vájatának bevésése. Eszköze a három facsavarral állítható vésetű csínvágó vagy ontorázó. Majd a kádár cirkalommal (fakörzővel) megmérte a fenék kerületét, kiszabta, legyalulta a fenékdeszkákat. Utána a körülfűrészelt és a peremén elvékonyított hátsó feneket a csínbe illesztettük. Visszatettük az abroncsokat, az első fenéken kifúrtuk a csaplyukat, a szájdongán a beöntőlyukat, majd helyére tettük az első feneket. Ezzel kész lett a hordó. Végül a húzatóabroncsokat ledobtuk, gyaluval megcsinosítottuk a hordót, összeszegecseltük és rávertük a végleges abroncsokat.
    A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. Az űrméret hitelesítését a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával végezték. Adatok szerint az 1 akós (1 magyar akó = 54,3 liter) hordó fenékátmérőjének 42 cm-nek, dongái hosszának 52 cm-nek kellett lennie.
    Mi azonban nem bajlódtunk a méréssel, hanem tapasztalat meg saccolás útján tudtuk, hogy melyik hordó hány literes lehet.
    Hogy történt az értékesítés?
    – Legtöbbször rendelésre dolgoztunk, meg vásárokra hordtuk az árut. Megtörtént, hogy egyik piacról vagy vásárról mentünk a másikra, így egy hétig is távol voltunk az otthonunktól. Legmesszebbre Sabácra jártam vásározni, de a környékbe és Adára is rendszeresen jártam, meg a Bánátba, a bánáti helységekbe, egészen Ittabéig. Szép emlék maradt minden vásár. Mindenhol sokat hallottunk, tapasztaltunk és tanultunk.

1950: Katona Antal adai kádármester és testvére Ferenc, családjával

    Egy magyarcsenyei vásár még ma is élénken él az emlékezetemben, és kicsit restellem is érte magam. Az történt, hogy a sokféle árura rátettük a vignettát az árral, persze a reálistól magasabbal, mert számítottunk az alkudásra. Erre jött egy szerényen öltözött parasztember, kiválogatta ezt a hordót, meg amazt is, egy egész kocsiderékra valót, közben egy papírra írogatta a vignettáról leolvasott árat, összeadta és azt mondta, mester, itt a pénz!
    Nem alkudott, nem szólt az semmit, csak elköszönt, hogy Istenáldja, és elment. Azóta is szégyellem magam, és restellem, hogy pont egy szerény, becsületes embert szedtem rá. Máig sem tudom elfelejteni.
    Voltak alkudozók is?
    – Hogyne lettek volna! Egyszer Adán, itt a temető előtt kipakoltam a portékát és vártam a vevőket. Vigyáztam, hogy minden szép és tiszta legyen, mert akkor váltottam ki az ipart, az volt az első vásárom, és akartam, hogy lássák, itt minden igazi mester kezéből jött ki. De megjegyzem, előző éjszaka nagy eső volt, így az út is sáros volt. Ebben taposva jártak-keltek az emberek. Jött egy adai asszony – a nevét is tudjuk, csak most nem írjuk ide – és sáros papucsával belerúgott az egyik cefréshordóba, majd megkérdezte – ezé mit kérsz? Megmondtam az árát, mire ő erre azt mondja – Nem bolondútá meg? Na, gondoltam magamban, ha ez így kezdődik, mi jön még utána? Hát voltak ilyen emberek is, meg olyanok is.
    Messzi vidékekre is adták a hordókat?
    – Egész Szerbiából voltak vásárlóink. Érdekes, hogy ők leginkább az eperfából készült hordókat vitték, mert ebben tartották az egyfőzetű pálinkát, a híres sligovicát. Az eperfától gyönyörű aranysárga színt kapott a pálinka, és azt nagyon szerették. Itt nálunk az olyan pálinka nem ment, mert az nekünk gyenge. A mi emberünk jobban szereti a kétfőzetű, erős, kaparós pálinkát, de ahhoz is kellett a jó fahordó. Vagy az eperfahordó, vagy a tölgyfahordó. Köztudott, hogy a legjobb bort, pálinkát hordóban érlelve kapjuk.
    A pálinka kifőzés után ízében friss, a toroknak meg „karcos”. Amikor a pálinka elkészül, kb. egy negyed év szükséges ahhoz, hogy letisztuljon. A letisztulás azt jelenti, hogy lágyabb, kevésbé „karcos” a fogyasztásakor, és az adott gyümölcs illata, íze tökéletesen megmutatkozik a pálinkában. A legjobb hatást akkor érjük el, ha pálinkánkat hordóban érleljük. A pálinkás hordók készülhetnek tölgyfából, vagy a gyümölcspárlattal megegyező fából. Az öreg mesterek elmondása szerint legnagyobb mennyiségben tölgy-, alma-, barack-, körtefából készültek a pálinkáshordók. Az eperfa ritkasága miatt szinte már kuriózumnak számít, de természetesen eperfából is készült pálinkás hordó.
    Az a pálinka, amely ízében amúgy is kissé fanyar – pl. birskörte-, birsalma-, dió-, törkölypálinka – tölgyfahordóban érlelve ízében selymesebbé, színében aranysárgává válik.
    A pálinka érlelési ideje minimum 8-10 hét, ez idő alatt már egy optimális érlelést biztosítunk. Természetesen minél tovább tartjuk pálinkánkat a hordóban, annál inkább kiérződik az italon az eredeti íz. A zamatosabb gyümölcspárlatok, pl. eper-, vilmoskörte-, sárgabarack pálinka, stb. kerülhetnek eperfahordóba, valamint tölgyfahordóba egyaránt.
    Kik voltak a jó adai kuncsaftok?
    – Minden adai pálinkafőző a legjobb vevőim közé tartozott, mert vásárolták a hordókat, hogy kiadják azoknak, akik a pálinkafőzés céljára szedték a gyümölcsöt, készítették a cefrét. Aztán boroshordókat vásárolt tőlem Árva Pista, a villás Apró István, Bónis Gyura bácsi, Wolf Gyula és mások. Negyven, ötven évvel ezelőtt az adai rét még tele volt szőlőültetvényekkel, szinte minden földműves gazdának volt szőleje is, bort is készítettek és ehhez hordók is kellettek.
    Örült az ember lelke, amikor lement a rétbe, a szőlőskertek közé és belenézett a tőkék hosszú, nyílegyenes sorába. Minden tiszta volt, a homokos föld simára gereblyézve, egy szál gyomot, parét se lehetett látni. Mikor a szőlő elvirágzott, a gazda már tudta, mennyi borra számíthat, és ha nem volt elég hordója, rendelt hozzá annyit, amennyit szükségesnek vélt.

    Szerencsésebb országokban a hordós borkészítés ismét fellendülőben van. Hisszük, hogy erre Adán is előbb-utóbb sor kerül. Arra azonban arra már kevés a remény, hogy a hordókészítéshez adai kádármestert is találnak.

Király János