Mai kántálók

    Törökfaluban az újonnan alakult civil szervezet merész módon a régi hagyományokra hivatkozva megalakította a maga kis kántáló „csapatát”. Az átlagéletkor 20 év körül van, egyszóval nehéz színvonalas műsort nyújtani, az amúgy is tapasztalt és rafinált böllér bácsiknak.
    Egyszer volt, vagy talán csak régen volt? A környező falvakban a hetvenes évekig nagy rituáléja volt a kántálásnak. De mi is ez a kántálás? Disznóvágás alkalmával a pihent agyú emberek beöltöznek különböző jelmezekbe, és elmennek a házigazdához, hogy zavarba hozzák szerénytelen kéréseikkel. Hatalmas zajt és felfordulást csapnak, mindemellett a főkolompos elmond egy kunyeráló szöveget. A többi emberke pedig azon van, hogy nevettesse és elcsórja az épp kezük ügyébe akadó disznótoros elemózsiát. Nagyon ébernek kell lenni, mert ha a háziak megneszelik a kántálók jövetelét, a legkülönbözőbb módokon próbálják megtréfálni őket, pl.: zsineget kötnek a bejárathoz, hogy ők mit sem sejtve elessenek benne stb. A többi idiotizmusnak csak a képzelet szab határt! Megharagudni nem szabad, és ez mind két félre vonatkozik. A kis pankráció befejeztével a gazda mindég bőkezűen adakozik a levágott disznó különböző részeiből.
    Az emberek meglepően jól fogadták a kántálás iránti érdeklődésünket, és nagyon segítőkészek voltak. De esetünkben egy picit más az összkép. Mi már digitális kamerával felszerelve megyünk, és a hagyományos kántáló szöveg mellett egy fiatalos és pörgős versikével is előállunk. A bemutatkozásunk annak idején a polgármester úrnál történt. Rettenetesen esetlenek és idegesek voltunk. Mivel azt hitték, hogy a szerencsétlenkedésünk a kántálás része, majd megszakadtak a nevetéstől.
    Azóta már eltelt egy pár hónap, s kellő tapasztalatot szereztünk ahhoz, hogy bármilyen disznótoron megálljuk a helyünket, legyen bármilyen fondorlatos is a házigazda.