TARTOZNI VALAHOVA

    Az elmúlt hónapok az évi közgyűlések ideje volt. Minden bejegyzett szervezet, egyesület beszámolt az elmúlt évben elvégzett munkáról, és meghatározták az idei terveket. Munkahelyemből adódóan többnyire meghívnak ezekre a közgyűlésekre, így betekintésem van munkájukba. Egy dolog mindegyiküknél azonos, mégpedig a krónikus eszközhiány. Kevés pénzből működnek, úgy is mondhatnánk, szimbolikus összegekből. És mégis csinálják, összeszorított fogakkal, talán egy kis „csak azért is”-ből is, de minden bizonnyal azért, hogy a közösségnek hasznot tegyenek. Az egyesületek vezetői, vezetősége szabad idejükből áldoznak fel, hogy adjanak ki-ki a lehetőségeihez és tudásához mérten. Munkájukért nem várnak nagy elismeréseket de azért több figyelmet érdemelnének. Több figyelmet érdemelne az, aki a nélkülöző és több gyermekes családokon igyekszik segíteni, az, aki a hátrányos sorsú gyermekek megsegítésén dolgozik, az, aki a kisnyugdíjasok életkörülményein javít, az, aki a szenvedélybetegségek megelőzésén fáradozik, az, aki hagyományőrzésre, énekelni és táncolni tanítja gyermekeinket, és még sorolhatnám tovább. A tagság pedig, bármely korosztályhoz is tartozik, ragaszkodik valakihez, valamihez. Kell, hogy valahova tartozzunk, hiszen így van ez a családban is. Többnyire társadalmi munka ez, amely ma már nem divat, de mégis vannak emberek, akiknek nem az anyagiak a legfontosabbak.
    Sokat halljuk, hogy elfásultunk, belefáradtunk. Ki gondolta volna, hogy az elmúlt tizenöt év milyen igénytelenné tette az embereket. Sokaknak már az egyszerű párbeszéd, néhány kedves szó is sokat jelent. Kell a közösség, kell, hogy tartozzunk valahova. Még a nélkülözést is könnyebb elviselni, ha tudjuk, számítanak ránk, valakinek fontosak vagyunk.
    A napokban halottam a hírt, hogy a szociális központ is súlyos anyagi gondokkal küzd. Egyre nehezebben tud támogatást nyújtani a rászorulóknak, pedig egyre többen vannak. Hozzájuk fordult az általános iskola is egy százegynéhány nevet tartalmazó névsorral. Azoknak a diákoknak a neve szerepel rajta, akiknek a szülei nem tudnak uzsonnát biztosítani gyerekeiknek. Sürgősen párbeszédre és összefogásra van szükség, mert azért semmiképpen sem kellene megengedni, hogy korgó gyomrú tanulók üljenek az iskolapadokban.
    Most amikor az ünnepekre készülődünk, gondoljunk azokra is, akiknek fájó és keserű minden ünnep, mert ilyenkor sokkal nehezebb elviselni a nincstelenséget. Kihasználom az alkalmat és lapunk szerkesztősége nevében minden kedves olvasónknak békés, boldog reményteli húsvéti ünnepeket kívánok.

Gecse István