LVI. ZÖLD LEVÉL

    „Nem eszi meg a kutya a telet!” – hajtogatjuk gyakran ezidőtájt a közmondást, hiszen a szokatlanul meleg december és januárelő után olyan kemény tél köszöntött ránk, hogy a hőmérséklet éjszakánként, például 2005. február 6-ára virradóra mínusz 18 fokra, 10-ére virradóra pedig mínusz 20 fokra is süllyedt. A földet vastag hótakaró borítja. Az első hóesési hullámban 20 centis, a másodikban pedig erre még 6 centis hó esett, közben a hó némileg összeroskadt, mert voltak olvadásos napok is. A Tisza teljesen befagyott.
    Gyermekeink élvezhették a tél örömeit, a havazás látványát, a hólabdázást, a szánkázást. Láthattunk mindannyian gyönyörű zúzmarás fákat, parkokat, utcákat, az ablaküvegen pedig megjelentek a jégvirágok. Ada lakossága is megszaporodott ezekben a napokban, mert az utcákon sorra jelentek meg a szebbnél-szebb, érdekes hóemberek és többségük velünk is marad az olvadásig.
    Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2-án) havas, kemény tél volt, és ha a medve a Kárpátokban kijött a barlangjából, már kint is maradt a szabadban, hisz a kemény hideg azt jelzi számára, nemsokára itt a tavasz!
    Ada központjában, a parkok fáin száz számra lakmároztak a fenyőrigók a bogyótermésből. A járókelők közül sokan figyelték is a kedves, szép madarakat. Ráeszmélhettünk, milyen sokat jelentenek ilyenkor a bogyós termésű fák az északi vendégeinknek, hisz nálunk heteken át terített asztal várta őket. Ugyanez volt a helyzet a temető fasorain, ahol a lakmározó rigókon, seregélyeken kívül nagyszámú kék- és széncinegét láttunk, de a tüzes fejű királykák is megjelentek.
    A korábbi években letarolt fasorok viszont árván tengődnek, termés nélkül állnak és érdektelenek maradnak a madarak számára. Gondoljunk ilyenkor az esztelen fairtásra, mert minden fával egy életközösséget semmisítünk meg. Az idei télen csonttollú madarakat is láttunk, február 6-án, a zentai határtól kezdődött Tisza-parti túra során pedig több ezer (!) vadkacsa, zömével tőkés-, kisebb számban pedig cigány- és barátréce volt látható, a hó alól kikandikáló rögökön északról jött mezei pacsirták szedegettek, a kék égen pedig egy hatalmas réti sas körözött.
    Az idei év Magyarországon a parlagi sas (orao krstaš – Imperial Eagle -Aquila heliaca) éve. Ebből a csúcsragadozó madárból mindössze 7-8 pár költ a Pannon medencében, ezért irányítják védelmükre a figyelmet egy éven át. Több van viszont a tőle nagyobb, és már említett, 2,5 méter szárnyfesztávú réti sasból (orao belorepan – White-tailed Eagle -- Heliaëtus albicilla). Számuk 75-80 párra tehető és ezekből egy pár nálunk, a moholi nagyerdőben fészkel. Tudomásunk szerint a Tisza mentén még csak Magyarkanizsánál van egy rétisas-fészek, így Ada-Mohol ebből a szempontból dicsekvésre méltó helyzetben van. Sokak számára felfoghatatlan, hogy mekkora természeti kincs röpköd, fészkel és költ a közelünkben. Már maga ez a tény is józanságra int, és mindenkitől megfontolt természetvédelmi viselkedést követel! Mondanom sem kell, hogy a sasok – de rajtuk kívül minden egyéb ragadozó, énekes és vízimadár – szigorú védelem alatt áll.
    Végezetül egy érdekesség: egy csikorgós téli napon a temetői fasor felől kétszer is kakukk-kiáltást hallottam. Izgatottan újságoltam a hírt tapasztaltabb ornitológus barátomnak, mire ő elnevette magát, és azt mondta, nem kakukk volt az, hanem seregély, amelyik (szórakozásból?) megtévesztő hasonlósággal utánozza más madarak hangját. Hát, így jártam a seregélyekkel, és örültem is neki.

Király János