Fiatalok írják
Ismertem valakit
Emlékszem, régen egy nagyobb kertes házban laktunk. Hatalmas kertje tele volt mindenféle gyümölcsfával. Nagyon sokat játszottunk ott, különösen az egyik öreg meggyfa alatt. Hiszen azon a fán lakott a jó öreg Dzsekszon. Fején fekete kalap, ami már foszlásnak indult, testén hosszan lelógó fekete kabát, amit már az idő szürkére mosott.
Sohasem féltünk tőle, habár elég ijesztő volt. Hát hogyne lett volna ijesztő, hiszen ő volt a madarak réme. Madárijesztő volt a szakmája. Talán én még meg sem születtem, ő már akkor is ott lakott nálunk. Igazi családtag volt. Ha jól emlékszem, nem volt neki még arca sem, de mégis olyan nagyképűen tudott ott fenn ülni, mint egy igazi Dzsekszon. Nem is tudom, hogy miért hívtuk így, de ez úgy illett rá. Télen nem volt neki munkája, de ő akkor is dolgozott. Igazi betyár gyerek volt. Kabátja már régen kiment a divatból, de hogy tudott benne feszíteni! Jöhetett téli fagy, nyári forróság, mint egy hajótörött, úgy bámult a messzeségbe, mint ha csak várt volna valakit. Már rég nem lakunk ott, nem tudom, mi lett a sorsa. De hát nem kell félteni, mert ő olyan ember, aki átélt egy háborút és egy napfogyatkozást, még ha csak madárijesztő is.
Pintér Norbert, 6.e., Ada,
Cseh Károly Ált. Iskola
Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik
A szomszéd kislányt Annának hívják. A történetet, amit most elmesélek nektek, tőle tudom. Anna a múlt év őszén elment az iskolába. Már elkezdődött az első óra, amikor érezte, hogy megéhezett.
A szünetben úgy határozott, hogy az iskola melletti boltból csokoládét vásárol. El is futott érte, de sajnos nem volt elég pénze. Kénytelen volt egy kiflivel beérni. Anna szomorú volt. Mikor befejeződött a tanítás, barátnőjével hazagyalogolt. Útközben töprengett, mi lenne, ha holnap kérne anyukájától több pénzt a csokira. Ettől a gondolattól felvidult. Otthon első kérése édesanyjához ez volt:
- Anya! Légy szíves, adj nekem holnapra több pénzt, hogy vehessek magamnak csokoládét!
- Nem adok kicsikém! Reggelire nem szabad édességet enni, mert egészségtelen! Esetleg délután vehetsz, de csak itthon fogod elkapni! – hangzott az édesanya válasza.
- De anya! Az osztálytársaim is csokit esznek, csak én nem!
- Engem az nem érdekel! – azzal az anyuka otthagyta a kislányt.
A lányka nagyon elkeseredett volt, és mérgében, amikor az anyukája nem látta, elvett a pénztárcájából harminc dinárt. Másnap reggel fújt a szél, de az őszi napsugarak még átszűrődtek a szürke, borongós felhők között. Az eső már majdnem eleredt, de a kislány vidáman gyalogolt a bolt felé. Megvette a Milka csokit, és meg is ette. Az iskolában lassan múlt az idő, de végül egy óra lett. Anna hazafelé menet egy kicsit megszeppent, és már megbánta, hogy ellopta a pénzt. Otthon anyukája ezzel fogadta:
- Ani, nem tudtam kifizetni a kenyeret, mert hiányzott a pénztárcámból harminc dinár. Te vetted el?
- Igen, én voltam, de már nagyon megbántam, és soha többé nem teszek ilyet! – válaszolta pityeregve a lány.
- Most az egyszer megbocsátom neked, de többé ne tegyél ilyet!
Anna okult ebből az esetből, és nem vett ki úgy pénzt anyukája pénztárcájából, hogy előtte engedélyt ne kapott volna rá.
Fehér Anett, 5. c
Nem hiába dolgoztam
A múlt évben a Vadvirág Hagyományápoló Körből Mari néni felkérésére elvállaltam, hogy részt veszek egy szavalóversenyen. Azt tudtam, hogy a rendezvényt Magyarországon, Szécsényben tartják a Magyar Kultúra Napja alkalmából.
Édesanyámmal közösen választottuk ki Szűcs Imrének Gyermekszem című versét. Megbeszéltük, hogy minden nap esténként, lefekvés előtt olvasgatom, tanulgatom a költeményt. A munkához egy hónappal előbb fogtam. A vers nekem nagyon tetszett, mert a gyermekszemről szól. A mű nem volt terjedelmes, csak egy kicsit komplikált a hosszú sorok miatt.
A felkészülés négy hete gyorsan eltelt, eljött a január 18-a. Autóval indultunk Szécsénybe. Egy általános iskolában zajlott le a verseny. Korcsoportonként tantermekbe voltunk beosztva. Kimondhatatlanul izgultam. A papírom már jól meggyűrtem, annyit szorongattam a kezemben, a sorokat ismételgetve. Társaim szerencsére biztattak:
- Ne izgulj, jó lesz!
- Nagyon szeretném – feleltem.
Egyszer csak a nevemet hallottam:
- Dobrotka Katinka!
Minden erőmet összeszedve kiléptem a kijelölt helyre. A terem tele volt szülőkkel, gyerekekkel és szervezőkkel. Mindenkinek a tekintete engem figyelt, főleg a négytagú zsűrié. A szavalás után úgy éreztem, ez nekem most jól sikerült. A tapsról is erre következtettem. Később eredményhirdetés következett. Az adaiak négy díjat hoztak haza. Én második helyezést értem el. Nagyon-nagyon boldog voltam. A könyvcsomagot és a diplomát csillogó szemmel mutattam társaimnak.
- Gratulálok! – nyújtotta felém kezét Mari néni.
- Köszönöm szépen! – válaszoltam. „Nem hiába dolgoztam.” – gondoltam magamban.
Otthon szüleim is gratuláltak, és sok-sok puszit kaptam tőlük. Már az ajándékkönyveket is elolvastam.
Dobrotka Katinka, V. C
Cseh Károly Általános Iskola, Ada
|
