L. ZÖLD LEVÉL – 2004. AUGUSZTUS
Lapunk e havi számának megjelenésekor a színes, egzotikus tollazatú – egyesek szerint legszebb madaraink – a gyurgyalagok már el is vándoroltak tõlünk, de a fecskék és a gólyák is készülõdnek. Az idén is látványos, helyesebben mondva észrevétlen lesz a gólyák vonulása, hisz augusztus huszadika táján, egyik reggelre mind eltûnnek, és majd csak a következõ tavasz hozza vissza õket.
A gyurgyalagok idén a sintér-telepnél és a Völgyparton lévõ lõsz-falnál sikeresen költöttek, és fel is nevelték nagyszámú fiókáikat. Ez a tény környezetünk madárvilágának gazdagodását jelenti, és beillik abba a folyamatba, amirõl egyes kutatók manapság cikkeznek, hogy tudniillik, egyes madárfajok örvendetesen szaporodnak és terjednek.
Fészkén ülõ feketerigó az adai parkban
Kontinensünk legnagyobb varjúféléje, a holló korábban visszahúzódó, kifejezetten óvatos madárként volt ismert, amelybõl alig néhány pár fészkelt Vajdaságban, annak is háborítatlan erdeiben. Újabban viszont lakott területeink fölött is látni õket idõnként, vagyis a faj kezd közelebb húzódni az emberhez.
Az adai állatkert közelében is állandóan halljuk a hangjukat. Látogatják a ketrecben élõ fajtársaikat. A folyamat nem példátlan, s az embernek a természet megõrzésére irányuló törekvéseivel függhet össze. A természetbarátok az ismert fészkelõ helyeket évtizedek óta õrzik, így mi is rendszeresen látogatjuk a moholi Nagyerdõben lévõ tanyájukat, és felhívtuk a vadászok figyelmét is, hogy kíméljék ezt a ritka, hasznos madarat. Ez nyilván segítette az állomány megerõsödését, ráadásul a holló nagyon okos madár, tehát „észrevehette”, hogy újabban nemigen bántják (ugyanígy lett ház körüli madár egy évszázada a feketerigóból).
A kimondottan nagy testû örvös galamb nem számít különösebben bölcsnek, ám az utóbbi évtizedben a Nyugat-Európában megszokotthoz hasonlóan nálunk is a terjeszkedés útjára lépett, sõt néhol, a parkokban városi lakos lett belõle. Ugyanígy tesz a vörös vércse, amelyik a legújabb jelentések szerint Belgrád magas házainak, fáinak rendszeres fészkelõ madara.
Az egyelõre magyarázatra váró lépéshez hasonlót más fajok is produkálnak: az „embergyûlölõnek” ismert, lakatlan ártéri erdõket favorizáló fekete gólyák újabban szintén megjelentek emberközeli fészkelõ helyeken. Augusztus 6-án, nagy magasságban Ada felett, huszonnyolc ilyen fekete gólya próbálgatta szárnyait, vitorlázott a levegõben. Szemmel láthatóan készülõdtek az elõttük álló hosszú vándorútra, nekünk pedig tanújelét adták, hogy gazdag volt az idei, Csóka környéki költésük.
Ugyanabban az idõben 100 méterrel alattuk a fehér gólyák is keringve edzették szárnyaikat. Csodálatos látvány volt, amivel csak ritkán lehet találkozni. Idõnként elhúznak felettünk a bombázók rajához hasonlóan a fekete kormoránok is, amelyek manapság egyre szaporodó csapatokban látogatják halastavainkat (Hódegyháza), és egyre nehezebb lecsendesíteni e halevõ jószágok tömeges kártétele ellen háborgó halászokat.
Ugyanezen idõ alatt vált féltett ritkaságból egyre megszokottabbá a bütykös hattyú. Terjeszkedése az 1970-es években tûnt fel, és újabban megjelenik a Tiszán és a budzsáki Barán is. Ezekre a madarakra is jellemzõ, hogy nem félnek az embertõl. Ráadásul a hattyú amúgy is intelligens madár, hamar észrevette, az embertõl nincs oka félni, sõt még táplálékot is kaphat, ha elég közel megy hozzá.
Király János
