ELBÚCSÚZTUNK JOSIP ATYÁTÓL
Pontosan kétévi szolgálat, káplánoskodás után a 2004. július 25-ei, 17. évközi vasárnapon, a délutáni szentmisén elbúcsúzott adai híveitõl Josip Štefkoviæ atya, aki dr. Pénzes János püspök atya szándéka szerint augusztus elsejétõl az újvidéki, belvárosi Szûz Mária Neve székesegyházban fog szolgálni.
Adai ténykedése alatt jól megtanult magyarul, és ezt a püspök atya is megjegyezte a múlt évi bérmálási szentbeszédben. Josip atya Adán rendkívül kedves, tettre kész papnak mutatkozott. Rendes papi teendõinek végzésén kívül történelmi kutatásokat is folytatott, többek között érdekes, évenkénti statisztikát állított össze a születések, a házasságkötések és az elhalálozások évenkénti alakulásáról. Ezenkívül nem kevés fáradsággal számítógépen elkészítette, és ki is nyomtattatta a Szabadkai Egyházmegye nagyméretû színes falitérképét is, sõt CD-lemezre vette a dr. Borovszky Samu-féle Bács-Bodrog vármegye-monográfia mindkét kötetét.
Egyik legnagyobb „tette” volt a templomudvarban álló Szentháromság-szobornak, valamint a feszület és a tûzoltók védõszentjeként ismert Szent Flórián szobrának felújítása, újrafestése. Bár most itt kellett hagynia õket, de ezek a szobrok majd évekig emlékeztetni fognak bennünket kedvenc kispapunkra, a hívõk által Mária papjának nevezett Josip atyára.
Vasárnapi szentbeszédeit rendszeresen kinyomtatta, számítógépes formában mindig rendelkezésünkre álltak. Most utolsó adai, 17. évközi vasárnapi szentbeszédébõl idézünk, és ezzel is búcsúzunk a magyarul már jól beszélõ horvát kispapunktól:
Krisztusban kedves testvéreim! Két héttel ezelõtt a vasárnapi evangéliumban hallottuk, hogy az egyik írástudó feltette Jézusnak a következõ kérdést: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet”?
Szerintem, ez a kérdés nekünk, mai embereknek is nagyon érdekes. Hiszen mindannyiunknak életcélja az, hogy elnyerjük az örök életet, az örök boldogságot. Igaz, hogy néha úgy látszik, mintha némelyek közülünk errõl nem is gondolkoznának, hogy ez nem is fontos számukra. De nem így van, mert minden emberben elõbb vagy utóbb felvetõdik az a kérdés, hogy mi lesz ez a rövid földi életünk után, mi lesz a jutalma a jóknak, és mi lesz a büntetése a gonoszoknak? De nem csak az, hanem mindenki közöttünk élni szeretne, örökké élni.
Lehet, hogy valakinek éppen már elege van ebbõl a földi életbõl, mert már túl keservesnek és nyomasztónak érzi azt. Lehetséges, hogy valaki azt állítja, hogy az örök élet se kell neki, mert valahogy attól fél, hogy az se lesz jobb, mint ez a mostani. Vannak, tehát emberek, akik kételkednek Jézus ígéreteiben, mert azt gondolják, hogy a jó nem is létezik, vagy hogy maga Jézus se biztosíthat nekik olyan örök életet, ahol nekik éppen minden tetszeni fog, és ahol boldogok lesznek. Ennek pedig két oka van: vagy azért gondolkoznak így, mert még nem tapasztaltak önzetlen szeretetet, vagy pedig azért, mert tulajdonképpen nem is képesek önzetlenül szeretni, és másnak jót tenni, és azért nem tudják megérteni, mire képes az igazi szeretet.
Mi pedig, akik tudjuk és hisszük, hogy Jézus valóban Isten fia, hogy végtelenül szeret minket, mi nem kételkedünk az Õ ígéreteiben. Mi hiszünk a boldog örök életben. Hisszük hogy ott semmiben sem lesz hiányunk. Hiszen a Szentháromság színe elõtt leszünk, a szentek és az angyalok közösségében. Az örök életrõl azt is tudjuk, amit Jézus mondott róla: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, amit az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik õt”.
Egy hétre rá, ahogy Josip atyától elbúcsúzkodtunk, az augusztus elsejei, délutáni szentmisén Szauer Miklós, plébános ünnepélyes szentmise keretében, az oltárnál bemutatta az adai híveknek két új kispapunkat, balján a szabadkai dr. Stantiæ Marinkót, jobbján pedig a földvári Tóth József újmisést.
Király János
