Hol van Anya?

    Egy reggel korán virradt. Az asszony felkelt, és új arccal járt. Eszébe jutott édesanyja egykori intése, édesapja szólása, hallani vélte a távoli évek temp­lomharangjának kongását, az iskola csengőjét, a gyerekei sí­rását, a barátok dala rémlett, mert nagy bulik voltak régen,... Istenem, sóhajtott, és mindent gondosan a szívébe csoma­golva, kezeivel testét végigsimítva, eligazította ruháját, és egyenes háttal, új erőtől csillanó szemmel, bizonytalanul félve, hogy bűnt követ el, mondta: „Döntöttem, elmegyek!”
    Mindegy most már, mit mond a család, az ember, a barátok, a szomszédok, a falu, menni kell. Egy utolsó kör a városba, ahol int a boltos lány, mosolyog a postás, kedvesen bólint a tanító néni, a bankban „Hogy vagy?”-ot kérdeznek, az autóból valaki dudál..., még itthon! Egy utazótáskába minden belefér. Távolodik a ház, az utca, a falu..., és így lesz „csak anyu”-ból Anya – aki mindent elvitt. Eltűnik a friss kenyér az asztalról, elillan a konyhában készülő  ebéd illata is, a kapu inkább zárva, mint nem, a Csöpi kutya mereng kilincsre szegezett szemekkel, az ágy megvetve, a komra üres, a por leszáll és marad, a seprő áll. Így lett Anya nagy, és hiánya elviselhetet­len. Elment az asszony, az értéktelen rongy, amit ugyan ki soha nem mondva, gyűrtünk évekig nem kí­mélve. Érdekelt-e bárkit, hogy hogy van, amikor elsőnek kelt, és utolsó­nak feküdt, miközben visszeres, fáj­dalomtól lüktető lábakkal tartotta a ház falait, marékkal nyelve a gyógy­szert, titokban – egészségéért, hogy haragosa ne legyen. Kérdezte-e tőle valaki, miből, vagy meddig és, hogy egyáltalán... Valaki a családban ér­deklődött-e az álmai iránt, hogy van­nak-e a titkos vágyai, kíván-e vala­mit, hiányzik-e neki valaki... Asszony és anya, aki évek óta semmiből, te­nyérből családot etetett, ott sírt, ahol senki sem látta, és álom helyett ter­veket szőtt. Ki hitte volna, ő maga sem soha, hogy bánatát, félelmeit összegyűjtve, már majdnem gonosszá válva, újrapörgetve elveti a kockát, és sorsát saját kezében tartva, vásárra viszi a bőrét a család éle­tét, és ... megállja a helyét. Ö! Aki szemrehányásokat hall­gatva húzta meg magát, amikor még volt miből megélni. Ö, kinek nem volt beleszólása semmibe, még szép idők jártak, most nyelvi akadályok, kommunikációs korlátok, régi komp­lexusok, újonnan szerzett hitetlenségek, minden szégyenérzet ellenére, megszerettetve magát – puszta szorgalma és oda­adása által, idegenben, külföldön – marad új helyén. Marad, és szemeivel kérdi: ez az odaadás és önfeláldozás, miért nem vitte otthon messzibbre a konyhától és a „csak anyu”-tól!? Ezt most már nem vitatjuk.

    Globális gondozási lánc – vagy mi a franc –, amelyben több mint egymillió nő vesz részt évente Európa-szerte, ide­gen gyermekekre vigyáznak, időseket ápolnak, takarítanak, főznek és bevásárolnak, beépülnek idegen családokba világ­szerte, lelkükben elnyomva anyaságukat, maguk után hagyva felnőtt vagy még egyáltalán nem felnőtt gyermekeiket, férjü­ket, családjukat. Anyák, akik telefonon keresztül szeretnek, gondoskodnak, küldik a pénzt, időnkét hazajönnek és ölelnek, az itthon rekedtek pedig ebből megélnek, élnek, útnak indul­nak, vagy maradnak, deee belerokkannak. Szétesett családok. Üres házak. Magányos férfiak. Új emberek az utcákon. Me­nekülnek az emberek..., honnan, hova!? Minden megváltozik egy szempillantás alatt, de vajon Isten pislant néha!? Vagy amikor kételyek közt toporgunk egy helyben, vajon Ő bátorít még egy lépésre?!
    Asszonyok! Még akkor is, ha közületek sokan szátokra vettetek engem annak idején, mikor én csak két sarokra mentem el dol­gozni, én most Nektek erőt küldök és szurkolok. Kívánom, hogy elég­tétel legyen sikeretek minden el­hullajtott könnycseppetekért, és sa­ját sérelmeimet félretéve, én úgy döntöttem hiszek bennetek, mert tudom, hogy nagyon nehéz. Nem hasonlítgatom az életem a tiétekhez, hisz külön utakon értünk idáig, de azért jobban megbecsülhetnénk egymást, mert ha összedobnánk a problémáinkat egy rakásra, úgy is mindenki a sajátját venné vissza, ezért jó lenne elgondolkodni, hogy mire vagyunk irigyek, hogy öt év múlva ugyanezek a dolgok lesznek-e fontosak, és hogy érdemes-e az időnek időt adni, elviselve egymás ítéleteit, mivel az a nagy helyzet, hogy a jó és a rossz is elmúlik. Ezért, Asszonyok, tegyétek a dolgotok, és ne egyétek maga­tokat csontsoványra ott az idegenben, ne nehezítsétek még jobban az álmatlan éjszakáitokat bűntudattal, nincs miért... Az Isten meg nem azért kell, hogy szeressen bennünket, mert jól viselkedünk, hanem azért, mert ő az Isten, és az a dolga!  A szememben Ti, a magatok módján, a jelen egyfajta hősei vagytok. Kővel dobálásotokért cserébe meleg baráti biztatást küldök itthonról, büszkén, mert adaiak vagytok – maradtok.

Pergel Zsaklina