Ki a legjobb!?

    Elérkezett lassan az eredmény, amit szült ez az elmúlt húsz év, a sok kritika, elégedetlenség, másoknak okolása, elszegényedés, stressz, depresszió, alkoholizmus – ami nem alaptalanul született – de gyermekeink szeme előtt példaként lebegett, ezt hallották, ebben nőttek fel. Anyu és apu szidta az államot, a politikusokat, a rendszert, az igazgatót, a tanárt, a szomszédot, a munkaadót, a sorsot, a kutyát ..., mindent, mert tehetetlen volt, az általános helyzet miatt és a tehetetlenségéért bűnöst keresve, okolt bárkit – mindenkit, elfeledkezve arról, hogy ezzel nem segíthet sorsán, viszont gyermekének így alakít ki képet az életről, jövőről remény, hit, és szeretet nélkül.....
    ...miközben szemük előtt húzódó szűk folyosón, mint látóterükön, tébolygó jelekként – a  média, rosszkedvű járókelők, ismerősök, stimulálatlan tanárok,  agresszív rendőrök, ideges szülők – elviselhetetlen érzéseket keltve, kivéve azoknál, akik jól hunyorítva messzebbre láttak, rájöttek, hogy ezt könnyű módon elviselhetőbbé tehetik különböző kábítószerekkel, melyektől a többségük agresszív, vagy kedvetlen üvegszemű lett. Az otthon látottak – átéltek, és a társadalmi példák miatt is így erős fiúk és morált veszített lányok indulnak a nagybetűs életbe. Csak arról tudunk beszélni, ki hol verekedett, kit vertek el, kinek a fia, szerb–magyar viszályokról, betörésekről, lopásokról, részeg, drogos fiatalokról, akik miatt senki lassan utcára kilépni nem mer. Ezért eldöntöttem, én másról írok. Érzelmi háttérrel, mely mögött büszke anyai öröm lapul csendben, szeretnék beszámolni:

    Viktor, Ádám, Dominik, Máté, Luka, Levente, Dominik, Aleksandar, Áron, Predrag, Nemanja, Darko, Tamás, Viktor, Zoran, Erik, Edvárd, István, Dávid, Konrád, Kristóf, Andrej, Stefan, Ognjen, Balázs, Tamás, Levente, Viktor, Tamás, Roland, Oliver, Péter, Krisztián, ....harminchárom név, de nem szólítgatjuk őket külön, csak annyit mondunk, ha róluk van szó: A CSAPAT! Ezek a srácok életük legkritikusabb időszakában, a kamaszkorban minden nap találkoznak, mosollyal érkeznek alig várva az újonnan együtt eltöltendő időt. Sportolók. Kézilabdások. Meccsről meccsre nyernek, egymás után hozzák haza a jobbnál-jobb eredményeket és saját pályán is – igaz, csak egy marék szülő drukkolása ajándékaként, győznek és nevetnek. Egymás tenyerébe csapva, örömkönnyekkel a szemükben, egymást biztatva, dicsérve kiabálják: „Ki a legjobb!? Ada!”, mintha nem is tizenéves gyerekekről lenne szó, szinte példát vehetne róluk bármely felnőtt ember. Van köztük szerb, magyar, szegény, gazdag, adai, moholi ..., ebből vannak összegyúrva, így lett egy szívük, amely egyszerre dobban, egy nyelven beszélnek – a csapat nyelvén – együtt vesznek levegőt, és mindegy ki dob gólt, mert egy a kezük is. A csapat pedig nő, évről évre közösen válnak a kisfiúkból legényekké, és a legényekből jó emberek lesznek. Nemcsak edzenek, utaznak, meccseket játszanak, szülinapoznak is, újéveznek, télen korcsolyáznak, szánkóznak, nyáron, homokon fociznak, medencére járnak – együtt! Ezekkel az együtt töltött évekkel kibiztosítják maguknak az örök életre szóló történeteket, melyek a nagy barátságokról és győzelmekről mesélnek majd akár sok-sok év után is.
    A gyerekek egyéni érzelmi szintje alkotóelemként emeli magasba a kézilabda csapat szellemét, amely minden lejátszott meccs után erősödik, köti őket eggyé. A csoport vezetőjének lelkesedése irántuk és elkötelezettsége a csapat céljainak elérése érdekében nagyban hozzájárul ehhez a közös sikerhez. Szemünk előtt szinte szavak nélkül működik a munka, amely összhatása serlegekben mérhető. Bátrak, elszántak és büszkék, mert megtehetik! Ez az egészséges feldolgozása a lehetőségeknek és a következményeknek és a köztük levő kapcsolatnak. A csapat az olyan formáció, amely vagy működik, vagy nem, és a titok talán abban rejlik, hogy a 33 fős kis kollektívának egy jelleme van, egy gondolat vezérli tagjait, így szinte egy személyről beszélhetünk.
    Száz szónak is egy a vége, csak azt szeretném mondani, mint anya, hogy köszönjük nektek gyerekek ezt az érzést, amit nyújtatok nekünk, amit szülői büszkeségnek hívnak, amitől anya, apa mosolygós. Köszönjük azt a nyugalmat, amit ti teremtetek néha fáradni készülő lelkünkben, mert tudjuk, jó helyen vagytok, jó dolgot tesztek miközben megalapozzátok számotokra még mit sem sejtett komplikált jövőtöket. Én köszönöm meg nektek az egész társadalom nevében, hogy jó utat választottatok, és csak remélni tudom, hogy messze vezet. Köszönöm a város nevében is, hogy ily módon képviseltek bennünket, városról városra, országról országra. Jó egészségben sportoljatok, nevessetek, szaladjatok, utazzatok, tanuljatok, győzzetek, mert nem vitás: „Ki a legjobb? – Ada!”

Pergel Zsaklina