120. Zöld levél
Élő helikopterek
A szitakötő titka

Közönséges szitakötő – Sympetrum vulgatum

    Az idei esztendő nyár eleji időszakában szokatlanul sok szitakötő röpködött a levegőben és felhívták magukra a természetkedvelők figyelmét. A csapadékos, majd forró időszakok igencsak kedveztek a lárváik vízben történő fejlődésének, majd kirepülésének.
    A szitakötők óriási rendjének a tudományos neve odonata, szerbül vilinski konjić, németül Libelle, angolul odonata. Egyik jelentős családjuk neve légivadász, így náluk is gyakori pl. a szép légivadász.
    Kutatásukkal vagy megfigyelésükkel nagyon sokan foglalkoznak és a zoológia szitakötőkkel foglalkozó résztudománya az odonatológia. Az egyes országok szitakötőkutatóit és azok nemzeti szervezeteit a Societas Internationalis Odonatologica (SIO) társulat fogja össze – tagszervezetei közül Európában a német ajkúaké a legtöbb tagot számláló odonatológiai társaság. Európán kívül igen jelentős az amerikaiak egyesülete, a legnépesebb pedig a japán csoport, mivel ebben az országban a szitakötőknek valóságos kultusza van. 1997-ben a SIO alapítvánnyá alakult át; a tagság zömét a Worldwide Dragonfly Organization (WDO) tömöríti.
    A XX. század végén Dévai György szervezte meg a „szakma” magyar szervezetét, a Magyar Odonatológusok Baráti Körét. Szervezett kutatásra többé-kevésbé a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Nappali Lepke- és Szitakötő Védelmi Szakosztályában van lehetőség.
    A szitakötők lárva korukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok. Jellemző rájuk a nagy összetett szem, a két pár erős, átlátszó szárny és az elnyújtott, hosszúkás potroh.
    Őseik több mint 300 millió éve, a karbon korban a szárazföldet meghódító szárnyas rovarok egyik úttörő csoportjaként jelentek meg. Egyik közismert fosszilis fajuk a Meganeura monyi, ami 70 cm körüli szárnyfesztávolságával a valaha élt legnagyobb rovarok egyike volt.
    Fénykorukat a permben élték, amikor sok új fajuk tűnt fel: megjelentek az első igazi szitakötők és a mai alrendek első, kezdetleges képviselői. Hanyatlásuk csaknem 200 millió éve tart, de még mindig benépesítik földünk szinte valamennyi számottevő édesvízi élőhelyét a sivatagok oázisaitól a trópusi őserdők faodvaiban összegyűlő kisvizekig.
    A Kárpát-medence valamennyi, többé-kevésbé állandó vizében megtalálhatjuk őket. Leginkább a folyóvízi szitakötők kötődnek konkrét környezethez. Gyakran állóvizek, például tavak, mocsarak, vizesárkok környékén repülnek, kisebb mértékben patakok és folyók közelében élnek. Mivel igen jól repülnek, a víztől nagy távolságra is feltűnhetnek.
    A Kárpát-medencében 65 fajuk fordul elő. Szinte kizárólag látásukra hagyatkoznak: összetett szemeik feltűnő nagyok és emellett fejtetőjükön háromszög alakban még pontszemeik is vannak. Fejüket szabadon mozgatják, állkapcsaik erősek, fűrészesek. Apró, sörteszerű csápjaik a fejüknél rövidebbek.
    Hatalmas mellkasukban 32 szárnyizom búvik meg; ezek fejlettsége kitartó és gyors repülést tesz lehetővé. Repülése jelentősen különbözik a madarakétól: szárnyuk hegyével nem ellipszist, hanem fekvő 8-as alakot írnak le. Széllel szemben, egy helyben, sőt, hátrafelé is képesek repülni, ha a szükség úgy kívánja, tengelyük körül is megfordulnak. Akár a helikopter, bár az tőlük sokkal, de sokkal tökéletlenebb alkotás! A meleg egyáltalán nem zavarja őket, így – akár a lepkék – melegben szeretnek repülni.

Király János