Egy moholi olimpikon története

    Homolya Miklós moholi fiatalembert nem igen kell bemutatni, hiszen kétséget kizáró tehetségéről és világra szóló eredményeiről már néhányszor beszámoltunk. Ezúttal nem is egy újabb győzelméről szeretnék szólni, hanem magáról a zsenialitás árnyékában felfedezhető fiatalemberről.
    Miklós nemrégen lett nagykorú, ám neki, 18 éves társaihoz képest (akik még a középiskola padjait koptatják) már a következő lépésen kell gondolkodnia. Mivel gimnáziumi tanulmányait három év alatt, maximálisan elérhető eredménnyel befejezte, most komoly döntés, a „hová tovább” kérdése vár rá. Nos, számára nem az okoz dilemmát, hogy felveszik-e valamelyik egyetemre (hiszen mindegyik nyitott ajtókkal várja), vagy hogy benn lesz-e a léc felett az állami finanszírozási listán, ám mivel igaz a közhely, miszerint mindennek ára van, döntése nem könnyű: eddigi eredményei ugyanis magukban hordozzák (e téren is) az átlagon felüli elvárásokat és az ebből fakadó komoly felelősséget is, s ez, így egy csapásra, még egy tőle idősebb felnőttnek is számos álmatlan éjszakát okozna. Ilyen és ehhez hasonló emberi dolgokról beszélgettem el a Homolya család legifjabb tagjával és - habár mindehhez megkerülhetetlenül kapcsolódnak a már említett átlagon felüli eredmények -, az ezek mögött nagyon is ott lévő, életteli fiatalembert is volt szerencsém egy kicsit közelebbről megismerni.

Homolya Miklós (balról ötödik) a szerb csapat tagjaival Indonéziában

    BM: Hogyan indult a pályafutásod?    
    HM: A mese azzal kezdődik, hogy én is teljesen átlagos kisgyermek voltam, azzal az apró eltéréssel, hogy 4 éves korom körül már jól ment az összeadás, a kivonás, és a szorzás, és nem sokkal később az osztás is, mindemellett igen gyorsan megtanultam olvasni, de az idegen nyelvekkel is akkortájt kezdtem barátkozni. Mai fejjel átgondolva, mindennek a nyitja nem volt más, mint a világ különböző dolgaiban rejlő logika iránti erős vonzódásom. Mindig, mindenben az összefüggéseket kerestem és a legapróbb részletekig meg akartam érteni a körülöttünk lévő világot. Ezen tudás megszerzéséhez jó és egyben élvezetes első lépcsőfoknak bizonyult a moholi általános iskola, melyet Vuk diplomásként fejeztem be, de 9 egyéb tantárgyból is kaptam még külön elismerést, melyeknek java része a természettudományi tantárgyakhoz kapcsolódott. Ekkor már erősen kezdett kirajzolódni a számomra kijelölt út, melynek talpköveit nem a különféle dogmák kényszerítették egymás mellé, hanem sokkal inkább a logika és a rugalmas kísérletezés fektette őket a legjobb sorrendben a talpam alá.
    BM: Említetted a Vuk diplomát: az ahhoz vezető út, ha jól tudom, rengeteg versennyel volt kikövezve – jól tudom ?
    HM: Valóban, az említett elismerés jól esett, ám odáig el is kellett jutni. El kell mondanom, hogy korai sikereimben, szüleim mellett, olyan emberek, olyan tanárok támogatása is nagy szerepet játszott, mint például Tényi László tanár úré, aki a műszaki alapismeretek valamint a fizika terén segített „a legrövidebb úton eljutni A-ból B-be”, úgy is mondhatnánk talán, hogy ő „fedezett fel” engem.
    Visszatérve az eredeti kérdéshez, az általános iskola felsős éveiben egyre több versenyre mentem és általában nyertem is (minden lehetséges szinten) matematikából, fizikából és informatikából. Ahogy nőtt bennem a vágy, hogy minél többet tudjak ezen tudományok „rejtelmeiről”, úgy élveztem egyre jobban a versenyekben rejlő kihívásokat is, aminek igazi lendületet adtak az olyan sikerélmények, mint például a 8. osztályban fizikából elnyert szövetségi szintű 1. helyezés és az informatikai, valamint matematikai versenyeken elért minden szintű 1. helyezés. 
    Részben az ilyen és ehhez hasonló szövetségi illetve köztársasági helyezéseknek is köszönhetően, megadatott számomra az a lehetőség, hogy a 8. osztály után szinte kötöttségek nélkül választhattam meg középszintű tanulmányaim színhelyét.
    BM: Szóval szabadon válogathattál a legjobb hazai középiskolák közül. Miért éppen a zentai Bolyai TGK-t választottad?
    HM: A válasz erre tömören az, hogy számomra a Bolyai „gimi” nem csupán egy iskola, hanem egy igazi közösség, ahol - sok más középszintű oktatási intézménnyel szemben - nem kizárólagosan csak a teljesítmény számít, hanem azzal együtt maga az ember is, aki a teljesítmény mögött áll. Másként fogalmazva: nagyon megfogott a Bolyaiban uralkodó emberközeli, családias légkör, a tanárok közvetlensége és az a haladó szellemiség, miszerint nem csak elvárni kell az eredményeket, hanem törődni is kell a tanulóval, mert úgy lehet csak a legtöbbet kihozni belőle, önmaga hasznára. Mindezek a dolgok már korábbi látogatásaim alkalmával is megérintettek ebben az intézményben, másrészről pedig, mivel számomra már akkor is a természettudományok jelentették a távlati célokat, így nem kellett sokáig méláznom a középiskolai jelentkezési lap felett: mentem oda, ahová az eszem és a szívem egyformán húzott. 
    A Bolyaiban alkalmazott oktatáspolitika kapcsán ki kell emelnem még egy számomra igen fontos dolgot: ebben az intézményben lehetőségem nyílt arra, hogy - mivel a tanulmányi- és versenyeredményeim megengedték - az 1. osztály végén egyből a 3. osztályba iratkozhassak, mindemellett pedig magam választhattam meg, hogy mely tantárgyakból járok be az előadásokra, azaz melyekkel haladok a saját ritmusomban. Mindennek számomra kettős haszna volt: egyrészt gyorsabban haladhattam a tanulmányaimmal, másrészt pedig több időm maradt a versenyekre, melyek a középiskolában már sokszor nem egy, hanem másfél embert követeltek.
    BM: Ha már a versenyeknél tartunk, melyek voltak számodra a legfontosabbak?
    HM: Ha nem térek ki külön arra, hogy az elmúlt 3-4 év alatt matematikából, fizikából és informatikából szinte minden szintű versenyt megnyertem az országunkon belül, akkor természetesen az országos szintű versenyek után következő olimpiákat kell megemlíteni: 2005: Nemzetközi Ifjúsági Tudományos Olimpia Indonéziában: ezüstérem; Junior Balkán Matematikai Olimpia Görögországban: ezüstérem; 2006: Balkán Informatikai Olimpia Ciprus szigetén: bronzérem; Nemzetközi Informatikai Olimpia Mexikóban: ezüstérem; 2007: a belgrádi, tehát hazai versenynek számító, aranyéremmel járó Informatikai Olimpia melletti nemzetközi eredmények: Balkán Informatikai Olimpia Moldáviában: ezüstérem; Nemzetközi Informatikai Olimpia Horvátországban: ezüstérem. Mindemellett az idén, a Magyar Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyen, informatikai témakörben 3. helyet értem el, de többek között kétszer voltam 1. helyezett a Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyen, megkaptam országunk Oktatásügyi Minisztériumának Szent Száva díját is, valamint tartományi elismerésben részesültem 2005-ben, 2006-ban és 2007-ben, kétszer kaptam meg Ada Község Önkormányzatának kitüntetését, és talán ezzel is zárnám e felsorolást – a teljesség igénye nélkül.
    A versenyek kapcsán sokan megkérdezik, hogy melyikre vagyok a legbüszkébb. Minden versenyem és utazásom nagyszerű volt, főleg a külföldiek, ám a legkiemelkedőbbnek talán a mexikói olimpiát és az ahhoz vezető utat tartom: ugyanis a szerbiai informatikai versenyek történetében én vagyok az egyetlen, aki elsős gimnazistaként szövetségi szintű 1. helyezést ért el, mindezt még ugyanabban az évben két olimpiai éremmel is megfejelve. Ami pedig az utazásaimat illeti: fizikai versenyeredményeimért nagyszerű jutalmat kaptam a Szerbiai Fizikusok Egyesületétől: egy nem mindennapi látogatást a Genf közelében lévő Európai Nukleáris Kutatási Szervezetben (CERN).   
    BM: Ezek az eredmények gigászi munkát feltételeznek. Hogyan jutott időd mindemellett még fiatalnak is lenni?
    HM: Ha a gravitációról kérdezne, arra bizonyosan könnyebb lenne válaszolni...de a tréfát félre téve, amikor az első nemzetközileg is kimagasló versenyt megnyertem, még önfeledten tudtam örülni a sikeremnek, ám ez a „felhőtlenség” nem tartott sokáig. Az eredményekkel párhuzamosan az elvárások is a magasba szökkentek, ezeknek sokszor nem volt elég csupán megfelelni, hanem túl is kellett teljesíteni őket, ha pedig ez nem sikerült, hát tartani az elért szintet és ez hosszú távon valóban rengeteg lemondással járt - főleg a magánéletem kárára -, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt „egy csöppet” elfárasztott. Az elmúlt évek kihívásainak és tapasztalatainak pozitív hozadéka viszont a jelenlegi én-tudatom, és ezzel párhuzamosan a számos téren megváltozott gondolkodásmódom: keményen megtanította velem az élet, hogy mindennek ára van, és hogy ez csak addig közhely, míg az ember el nem kezdi fizetni azt a bizonyos árat. Ez számomra egy fontos lépcsőfok a felnőtté válás útján, és mindez természetesen azt is jelenti, hogy mindeközben igen kevés idő marad a tizenévesek szokványos életét élni: néha szertelennek, meggondolatlannak, gyerekesnek és könnyednek lenni...Őszintén szólva, tényleg nincs okom panaszra, hiszen kevés fiatalnak adatik meg annyi nagyszerű lehetőség, mint nekem, mégis be kell, hogy valljam, rám fér már egy kis lazítás. Ezért gondolom úgy, hogy az eddigi eredményeim után egy jó ideig csak tanulással szeretnék foglalkozni, megfelelni pedig csak magamnak akarok.
    BM: Szóval a jövőben csak tanulás lesz egy jó ideig. A kérdés akkor az, hogy hol?
    HM: Ebben a témában jelenleg fontos dilemma előtt állok, ugyanis egyformán felvettek az Újvidéki Egyetem Természettudományi-matematikai Karának informatikai szakára, valamint a magyarországi Pázmány Péter Katolikus Egyetem mérnök-informatikusi szakára is, de a végleges döntést még nem hoztam meg.  Annyit mindenesetre elárulhatok, hogy a PPKE-n tapasztalt közvetlen, családias, szinte már-már „bolyais” hangulat, a szélesebb spektrumú tananyag, az angol nyelven való tanulás lehetősége, valamint a könnyebb átjárhatóság a külföldi, ismert egyetemekre mindenféleképpen nagy csábítást jelentenek számomra. Végül is őszig még van időm eldönteni, de akármelyik helyet is választom, a lényeg, a cél ugyanaz: a lehető legtöbb tudást és tapasztalatot szerezni ahhoz, hogy egyszer majd én is egy egyedi fogaskerékkel gyarapíthassam a világ egyre bővülő gigászi gépezetét - vagyis: noha törekedni fogok tudományos fokozatot elérni és elméleti téren maradandót alkotni, azért gyakorlatilag is használható, praktikus értéket is kívánok magam után hagyni - ott, ahol ezt lehetővé teszik számomra és ott, ahol igazán jól is fogom érezni magamat, vagyis: Ubi bene, ibi patria.  
    Amint láthatjuk, Miklóst nem kell félteni a világtól: megtalálja a kihívásokat, és azok is őt. Ahogy eddig, úgy ezután is a maga intelligens, higgadt módján veszi majd fel velük a harcot, és közben folyamatosan tanul, mindig újat és legtöbbször nehezet... tudatosan felvállalván az olyan klasszikus bölcsességeket, mint pl. hogy „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”. Nos, bárhogyan is alakul Miklós jövője, egyben biztosak lehetünk: mi moholiak, adaiak, őt mindig a mi fiunknak fogjuk tekinteni.

Martonosi Bozsóki Margit