A MOHOLI VERBÁSZI HÁZASPÁR ARANYLAKODALMI ÜNNEPE

    Idén november 11-én ünnepelte a moholi Verbászi Imre és neje Verbászi, született Király Mária 50 éves házassági évfordulóját, és e nagyszerű jubileum alkalmával rendezett „világraszóló” mulatságot a moholi nyugdíjasok újonnan felújított napközi otthonának termeiben tartották meg. Ott volt mindenki, aki a család életében valamit is számít: a rokonok, a barátok, ismerősök, maguk az ünnepeltek, azután a gyermekeik, azok házastársai, gyermekei, majd az aranylakodalmasok legkedvesebbjei: az unokák.

    Saját névrokonommal, Máriával, az aranylakodalmas menyasszonnyal beszélgettem a moholi otthon kellemes irodájában, ahol az emlékezés nyomán megelevenedtek az ötven évvel ezelőtti napok, amikor is a két moholi fiatal, Mária és Imre megszerette egymást és a moholi templomban egy akkori Miklós atya Isten és ember előtt, szent házasságban egybekötötte életüket.
    - Mi ezt komolyan vettük, – mondja a máig vidám, fiatalos Mária. – Nagyon komolyan vettük, és minden erőnkből a közös életünk kialakítására, bebiztosítására törekedtünk. Én varrónőként dolgoztam a moholi Pobeda üzemben, később pedig az adai Tisza Varrodában, míg a férjem suszter volt és munkakorának legnagyobb részét a moholi Polet Cipőüzemben töltötte.
    Amikor a varroda megszűnt, olyan munkát kerestem, amit itthon is végezni lehetett, mert időközben megszületett a két lányunk, Rózsa és Katalin. Őket vigyázni, nevelni kellett és ezt az otthoni munka mellett tudtam biztosítani. Így 18 éven át táskáztam az adai Wass Paliéknak.
    Szépen teltek az évek, és legszívesebben a cseperedő nagylányokra emlékezem vissza, amikor kezdtek felnőtté válni és meghódítani maguknak a világot!

    Mindkét lányunk férjet választott magának, majd jöttek az unokák, aki végtelen nagy boldogságot jelentettek számunkra. Olyan szépen ment volna minden a maga során, szinte álomba való életünk lett volna, ha semmi se zavarta volna meg a boldogságunkat.
    Jött azonban az esztelen háború és vele a sötét emlékek. Mondhatnám úgy is, hogy akkor beborult az ég, gyermekeink pedig elindultak a nagyvilágba. Idősebb lányomék, Rózsáék 1991-ben Svédországnak vették az irányt, ott azonban nem sokáig maradhattak, viszont haza sem jöttek, hanem Szegeden telepedtek le. A fiatalabb lányunk, Katica a Ravnicában volt kereskedő, miután pedig az a vállalat tönkre ment, a Rodic moholi üzletében helyezkedett el, ahol most is dolgozik.
    Ez hát dióhéjban a moholi Verbászi család története, amit nekem Mária-mama elmond, közben a táskából szedi elő az öven éves esküvői fényképet, amelyiken milyen szép fiatal pár néz velünk szembe! Meg is jelentetjük ezt a szép fényképet, és közben elmondjuk, hogy Imre-tata és Mária-mama szemefénye mára a négy unoka, Tímea, Kornél, Attila és Zsolt. Egyik szebb, mint a másik és nem is akármilyen gyerekek! Van, amelyikük már a kiválasztottjával jött el az aranylakodalomba és a lányka szülei is eljöttek megtisztelni az aranykoszorús jubileumot.
    Hogy az ünnep nagyszerű volt, mutatják a fényképfelvételek, amelyek most már nem a táskából, hanem a számítógép agyából jönnek elő, mivelhogy digitális fényképezőgéppel készítette őket Nagy József, ennek a moholi otthonnak az irányítója. Annyira összenőtt ő már az itteni nyugdíjasokkal, hogy nemhogy egy ekkora, de még ennél sokkal kisebb ünnepség sem múlhat el nélküle! Szép! – gondolom magamba, de azért megkérdezem Máriától:
    - Mi az, amire fél évszázad távlatából a legbüszkébb?
    - A házunk, a családunk és az unokák! – vágja rá azon nyomban, majd lelkendezni kezd az unokákról. Egyikről ilyen szépet, a másikról meg olyan szépet mond, hogy magamban csakis azt gondolhatom, milyen boldog a nagymama, akivel beszélgetek!
    - És mit szokott főzni az unokáinak? – kérdezem váratlanul az egyik pillanatban, amin ő egy kicsit felakad, de aztán nevetve mondja:
    - Gombócos levest, paradicsomlevest, sóletet, vagy szármát! Ezt szeretik a legjobban, nekem meg örül a lelkem, amikor látom, milyen jóízűt esznek. Főzni, sütni leginkább anyósomtól tanultam. A legbüszkébb talán a falusi üres kalácsomra vagyok, az igazán jó szokott lenni. Kedvelik azonban a virslis kiflijeimet és a pogácsáimat is.
    - Az aranylakodalmi vacsora…
    - … nagyon finom volt, mindenki dicsérte. Nekem azonban a tűzijátékos torta tetszett a legjobban, de megható volt a barátok, a rokonok köszöntése is. Meg a gyermekeink szeretete, vonzódása… Sose felejtem el, amikor – a többiek nevében is – Zsolti unokám kedvesen megszólalt: „Mama, meg tata, gyertek csak ide közénk!”
    *
    Ezek tehát egy felejthetetlen jubileum, egy szép ünnep emlékgyöngyei, amelyek olyan gyönyörűek, hogy könnyekkel töltik meg a szemet. Meg Mária mondata, mikor azt mondja: „Ők nekem a mindeneim!” Azt is hozzáteszi azonban, hogy: „Számomra Mohol a legszebb a világon, meg ez az otthon, ahol minden szerdán összejövünk, beszélgetünk. Folyik a terefere…”
    Igen, értjük. Nekünk is vannak kedveseink, nekünk is van szívünk, és az is mindig húz valahová.

Király János