Az ünnep, az ünneplés hozzátartozik életünkhöz, színesebbé teszi és kiemeli a hétköznapok egyhangúságából. Minden ünnep a maga módján egyedi, de ez attól is függ, hogy miként tesszük azzá. Tudunk-e úgy készülni, hogy a várva várt napon lelkileg megtisztulva adhassunk hálát azért, hogy megértük? Vagy a rengeteg munkától és a mindennapok bajaitól elcsigázva megfeledkezünk a lényegről: a lelkiekről? Pedig ezzel kellene kezdeni, mert csak az az igazi ünnep, melyet lélekben megtisztulva várunk és élünk meg. Ilyen ünnepre van mindnyájunknak szükségünk.
    Lélekben megújulva kell készülnünk keresztény életünk legnagyobb ünnepére, a húsvétra is. Jézus feltámadása a világ legmegrendítőbb és egyedülálló eseménye. Ez a feltámadás azonban nemcsak a kétezer évvel ezelőtti tanúknak volt kivételezett esemény, hanem jelen van a mai kor emberének is. Krisztus ugyanis ma is feltámad, és itt áll közöttünk. A kérdés csak az, hogyan képzeljük el őt, hogyan éljük meg jelenlétét?
    A feltámadott első gondolata nem az volt, hogy elmenjen Kaifáshoz vagy Pilátushoz, és megbüntesse őket, hanem ott maradt a kertben, és várta övéit, hogy velük találkozzon: először Mária Magdolnával, azután a többiekkel. Mindenkivel, aki kereste őt. Péternek sem rótta fel árulását. Azokat sem vonta felelősségre, akik gyávaságukban szétfutottak, és nem kérte számon tőlük, amiért magára hagyták a kereszten.
    A feltámadott ma is ugyanígy viselkedik: senkit sem vádol, senkit sem von felelősségre, senkit sem fenyeget, hanem csendesen áll, és kérdez bennünket: van-e valamink, amit neki adhatunk?
    Talán nem sok olyan dolog van, amivel büszkélkedhetünk, de odaadhatjuk azt, amink van: szívünket, szeretetünket. Akkor majd önátadásunk révén napjainkban újra feltámad Krisztus és a világ felismeri, hogy húsvét nemcsak a mi legnagyobb, hanem a mi tartós ünnepünk is, hisz a feltámadás mindig itt és most történik. Ihlessen bennünket ebben a nagy prédikátor, Kepler püspök buzdítása:
    „Ahelyett, hogy állandóan saját fájdalmadat és sorsodat siratod, fordítsd tekinteted mások felé. Ahelyett, hogy saját terhedet elviselhetetlennek kiáltod ki, végy magadra valamit mások terhéből is. Ahelyett, hogy állandóan sopánkodsz, érezz együtt azzal, akinek még nehezebb a sorsa, mint a tiéd. Ahelyett, hogy másoktól vársz megértést, vigasztalj másokat. És akkor sokszor nem tudod majd, hogy mi is történik veled: mások terhét vetted magadra, és a sajátod vált könnyebbé, beteget gyógyítottál és a saját szíved sebe hegedt be, szomorút vigasztaltál és a saját lelked talált nyugalmat, mások szenvedésén enyhítettél és saját tövised életét törted, adni akartál és kaptál, azt hitted, hogy meghalsz és feltámadtál.”

Morvai Matild