Kávézzunk együtt

    Az első reggeli kávé szorosan kötődik a televízió reggeli műsoraihoz. Hírek, időjárás, aktuális témák, új törvények, az Európai unióhoz való csatlakozás vagy nem csatlakozás föltételei. Ez már túl magas nekem, de mindenesetre én a Szerbiai Televízió reggeli műsorát nézem, mert itt élek, ez vonatkozik rám is. Főleg a gyerekeimre. Sokszor téma a munkanélküliség leküzdése a munkaközvetítő irodák igyekezete és programjai az új munkahelyek megtalálásához. Okos, tanult emberek szólnak a témához, te meg butának érzed magad, mert nem találsz egyetlen megoldást, egyetlen kapaszkodót sem a sorsod megoldásához. És ekkor jön a:
    Második kávé,
    ahol már nem vagy egyedül. Ahol már sok „buta” ember kávézik veled. Az még hagyján, hogy nem lehet beosztani a nyugdíjat, hogy egy ötven év feletti munkanélkülit nem vesznek fel még akkor sem, ha az állam fizeti a hozzájárulásokat, de hogy a harminc, harmincöt éves fiataloknak még egy év bejelentett munkavállalásuk sem legyen, az már katasztrófa.
    Egyetlen lehetséges lehetőség a többségnek a privátoknál dolgozni, minimális fizetésért nap mint nap egy lépéssel a felmondás előtt.
    Szegény fiatalok elvállalnak minden munkát, amíg bírják fizikailag és lelkileg, mert a mai munkaadók megalázzák és kihasználják őket. Tisztelet a kivételnek. Nincs meghatározott munkaidő, nincs túlórapénz, ha nincs megrendelés, munka vagy éppen szabadságra mennek – nincs fizetés sem. A munkaadó minden gondjáért, bajáért ők a felelősek, de retorikai képességeikbe már ne is merüljünk bele. Szomorú. És mielőtt bárki is azt mondaná, hogy „Mert ezek a mai fiatalok”, gondoljon bele, hogy mi szülők az ő korukban miért és mennyiért dolgoztunk.
    És akkor jön a nosztalgiázás kávézgatás közben.
    Évekig Ada a hivatalos lapban közétett kimutatás alapján az első helyen volt a megvalósított jövedelem alapján. Nem ABC sorrendben. Azt mondták, Adán a tűtől a mozdonyig mindent meg tudtak csinálni. Mindenki dolgozott akarata, lehetősége, tudása szerint. Egy olyan generáció voltunk, akik építettek, teremtettek, akiket irigyelt minden szomszédos község. Mi délutánonként nem a teraszos kávézókban ültünk, hanem pluszmunkát vállaltunk vagy szépítettük a környezetünket, az utcákat. Nincs olyan vidéki látogató, aki ezt nem venné észre. Ezt mindannyian tudjuk. Ezért, mielőtt bárki kritizálná a mai fiatalokat, gondolkodjon el. A gének, a családi neveltetés nem tűnhetett el, nem is tűnt el, csak valakik visszafojtják. Ezért nézem én a reggeli műsorokat értetlenül, mert nem vagyunk hozzászokva, hogy segítséget várjunk, hogy mások mondják meg, mit csináljunk. Adán természetes volt, hogy mindenki teszi a dolgát.
    Már évek óta kávézgatunk és csak az bánt, hogy nem lettünk semmivel sem okosabbak. Elnézést kérek, ha tévedek, lehet, hogy rossz helyen kávézok? De nem tehetek róla, ők állnak legközelebb hozzám. Akad olyan is, akinek sikerült legyőzni ezeket a nehéz éveket. Ők azt vallják, hogy találd fel magad, dolgozzál (csak ők a szorgalmasak!), de hogy mit, vagy honnan a kezdőtőke hozzá, már elakad a beszélgetés. Kihűlik a kávé. Kihűlnek a kapcsolatok.
    A kávézgatás végén, hogy feldobjuk a hangulatot, megjegyezzük, hogy majd, ha nyerünk a lottón! – és már soroljuk is, hogy kinek mennyit adunk. Ettől már egy kicsit jobban érezzük magunkat, és alig várjuk a legközelebbi kávézást.

Száraz Magdi