ESZEM ÁGÁBAN SINCS ABBAHAGYNI!

• Bemutatkozás: „A műépítészeti technikum elvégzése után az újvidéki Magyar Tanszéken folytatta tanulmányit. 1971-től kezdve az Újvidéki Rádióban dolgozott az ifjúsági műsor, az Aranymikrofon vetélkedő, a reggeli műsor, a Muzsikaszó-jókívánság, a Slágerparti műsorvezetőjeként, egyes műsorok riportereként. Rádiós munkája mellett időnként tiszteletdíjas külső munkatársként a tévéműsorokban is közreműködött. 1975-ben vették fel az Újvidéki Televízióba bemondónak, a 80-as évektől kezdve híradós munkatárs, fordító, és egy időben a tudósító-hálózat koordinátora volt, 1995 nyarától a Híradó szerkesztő-riportere. A Híradó, a Napjaink, és a Jelen-lét állandó riportere, a Híradó ügyeletes csoportjának a tagja. Időnként bemondói munkát is végez. Szerkesztőségi munkája mellett a Duna Televíziót is tudósítja.” (35 éve együtt. A jugoszláviai magyar televíziózás története)

  Akik rendszeresen nézik az Újvidéki Televízió magyar adásait, a Duna Televíziót illetve a Magyar tv-t, talán ráismerhettek Hajnal Erzsébetre, hiszen az ő riportjait, tudósításait is láthatják ezeken a tévéken. A közép és idősebb korosztály már régebbről ismeri, elsősorban a rádió hullámain hallhatták és ismerhették fel kellemes hangját, kifinomult beszédmodorát. Erzsi közülünk került ki az élet őrlőmalmába, talpon maradva végig csinált egy rádió-tévés karriert, ami ismeretséggel és népszerűséggel jár.
    Most, hogy március elsejével hivatalosan is nyugdíjba vonult, alkalom arra, hogy bemutassuk pályáját, hitvallását a munkáról, bemutassuk, mint embert, még ha eget rengető karriert nem is futott be. A szerényebbek közé tartozik, akik nagy alázattal viseltetnek hivatásuk iránt.
    Mivel mindketten a 40-es évekből származunk, beszélgetésünk elején megegyeztünk abban, hogy életkort nem mondok de a tegeződés mellett döntöttünk.
    Hány évet dolgoztál, mint rádiós – tévés?
    -Elárulom, hogy életkor utáni nyugdíjba mentem. Különben a televíziónál 31 évet töltöttem, viszont ha a rádiózást is ide számítjuk, 1971 óta vagyok az elektronikus médiáknál, ami összesen 36 évet jelent. Eleinte csak tiszteletdíjasként dolgoztam, csak 1975 februárjában, amikor megindult a magyar adás, akkor vettek fel a televízióba, mint bemondót, bejelentőt. Azután fokozatosan belekóstoltam az újságírásba.

Pályája kezdetén Papp Gábor Józseffel a rádióban

    Dióhéjban ez volt a munkád kezdete. Ám meg kell jegyezni, hogy nagyon sokan, közöttük én is, emlékszünk arra, hogy a Cseh Károly iskola diáklapjának, a Fáklyának egy időben Te voltál a főszerkesztője. Van-e valami összefüggés az akkori és a későbbi pályád között?
    -Van, nagyon is sok. Noha építészeti technikumot fejeztem be, mégis a magyar nyelv maradt a szívem csücske, köszönve magyartanáraimnak, főleg Girizd Magdolnának. A dolog aztán valahol ott folytatódott, hogy Újvidéken beiratkoztam a Magyar Tanszékre. Ott találkoztam egykori középiskolai osztálytársammal Csőke Bélával, aki becsalt a rádióba, ahol ő már otthonosan mozgott. De visszatérve a Fáklyához, elmondhatom, hogy még elemista koromban édesapám volt az igazgató, nagyon sok újdonságot vezetett be, így a Fáklyát is ő indította el. Hetedikes voltam, amikor szerkesztője lettem. Sokáig élt a lap, azt is tudom, hogy a közelmúltban próbálkoztak a lap újrakiadásával, de nem jött össze. Szomorú.
    Miért választottad ezt a pályát? Gondolom édesapádnak is volt benne egy kis szerepe, hisz tudjuk, hogy megírta az iskolák, óvodák történetét, amit minikönyv formájában ki is adtak.
    -Annyi bizonyos, hogy családi háttér adta meg az indíttatást. Azonkívül borzasztóan nagy dolognak tartottuk azt, hogy indulni fog a magyar nyelvű televízió itt Jugoszláviában. Néhányunkat ez magával ragadott, közöttük engem is és kezdtem szőni az álmaimat. Már középiskolás koromban jelentkeztem audícióra a televízióban, de akkor nem vettek fel.

Búcsú a kollégáktól

    Néhány érdekes esemény a munkád során, ami ma is emlékezetes számodra, vagy így, vagy úgy?
    -El kell mondanom, hogy amikor az ember a kamerák előtt ül és élőben megy az adás, hatalmas koncentrációt követel, szinte stressz helyzetbe kerül amikor kigyullad a piros lámpa. Még sok évi tapasztalat után is lámpalázas az ember, ezt merem állítani. Én is átéltem egy hasonló helyzetet. Amikor olvastam be a szöveget, szemem sarkából láttam, mi történik mellettem. Megjegyzem, hogy akkor egy nagyot bakiztam: a vezérigazgató helyett vezérizgatót olvastam be és ment az adásba. A mellettem ülő kollega ezen el kezdett nevetni (persze őt nem vette a kamera), mindent láttam körülöttem, de nekem továbbra is méltóságteljesen kellet viselkednem, komolynak lennem, ami őrült erőfeszítésembe került. A nézőnek ilyen hibákat nem szabad észrevennie.
    Mi volt a kedvenc műfajod, mit szerettél legjobban csinálni?
    -Mindenek előtt az emberekkel, az emberi sorsokkal szerettem foglalkozni, azzal, amik közelről érintik őket. A hétköznapi ember életét, örömét, panaszát szerettem megörökíteni. Mindig kihívás volt számomra az, hogy én keressem meg a riportalanyt, akkor igazi, hiteles riportot tudtam csinálni. Hogy szám szerint hány ilyen riportot készítettem? – fogalmam sincs róla. Sokat. Nem jegyzeteltem, nem vezettem naplót, de volt idő amikor naponta, de legalább hetente két riport is készült. Nem adminisztráltam, igyekeztem hitelesen bevinni a képet a nézők képernyőjére, a lakásba.

    Hogyan élted át a kamerák előtti helyzetet?
    -Én ezt a kérdést más szempontból közelíteném meg. Biztos, hogy óriási tisztelettel és alázattal kell végezni minden munkát, így ezt is. Nagyon szerettem a portrék készítését, amint már mondtam is, mindig ügyelve a szép magyar beszédre. A tévén keresztül tanítani kell a szép beszédet, a kifejezésmódot. A tévének nagy hatása van, és ezt ki is kell használni. Én ültem a kamerák előtt és mindezt, amit elmondtam, igyekeztem átadni a nézőknek.
    Mennyire volt hatással rád a népszerűséged, az hogy Vajdaság szerte, de szélesebb régiókban is ismert lettél?
    -Ezzel a gondolattal nem is foglalkoztam különösképpen. Inkább azt mondhatom, hogy néha zavarba jöttem, amikor megdicsértek. Nem voltak olyan elvárásaim, hogy úton-útfélen dicsérgessenek, ám jól esett néhány elismerő szó, mert akkor éreztem, hogy munkám nem volt hiábavaló. A kritikákat pedig – legyen az negatív vagy pozitív – el kell fogadni, még akkor is amikor tudjuk, hogy nem rajtunk múlott a dolog.
    Nyugdíjas lettél. Abba maradt a rohanás, a munka?
    -Dehogy maradt abba. Most is rohantam egyik helyről a másikra, a buszra feladni az anyagot, hisz annyi téma hever körülöttünk, ami feldolgozásra vár. Ahogyan kisérem a dolgok menetét, megállapíthatom, hogy Adáról bizony nem sok riport került a tévére. Különben továbbra is igazán riportozom, a Tisza mellékről, Adáról, Zentáról, Kanizsáról, Becséről. Mindezek felett egy kis lokálpatriotizmus is lakozik bennem, mert azt akarom, hogy többet halljanak az emberek Adáról. Most olyan helyzetben vagyok, hogy nyugodtabban, szabadabban dolgozhatom fel az eseményeket. Több időm maradt másra is, mint pl. a kisfiamra, aki most hetedikes. Mi tagadás fiatalosan kell tartani magát az embernek.
    Belefáradtál a munkába?
    -Határozottan mondom, hogy nem! Én csak az utazásokba fáradtam bele. A munkámba dehogy fáradtam bele, amíg mozogni tudok, úgy érzem, ezt fogom csinálni. Ebből nem lehet csak úgy kiszállni. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni, amit aztán vagy jól, vagy rosszul csinál az ember. Én is olyan vagyok, mint általában az újságírók: mindenféléhez értenek, de semmit sem tudnak tökéletesen. Ültem én már csónakban, gumicsizmákkal a lábamon a dunai árvíz idején, úszkáltunk a víkendházak között és úgy készítettem a riportot a háztetőn ülő emberekkel. De voltak más riportjaim is, mint pl. veled (a szerzővel), amikor a Tisza partján sétálgatva a festészetről beszélgettünk. Hasonló riportot készítettem a zentai Guelminó házaspárral is, amikor a gondolkodásmódot, az életfelfogást mutattam be. Ezek emlékezetesek számomra.
    Milyen a televíziós újságírás?
    -Talán a legnehezebb. Nagyon sokat kell kreálni, rögtönözni, képekben gondolkodni, mert amit mondok azokat képekkel is alá kell festeni. Egy rövid riport is, amit a néző a képernyőn lát sokszor hosszú előkészület után születik meg. Itt jut kifejezésre a rendező szerepe. Ha a szerkesztő ráérzett arra, hogy magam is le tudom vezetni a riportot teljes egészében, akkor rám bízta, ilyenkor egy személyben voltam rendező és riporter is.
    Szabadúszó vagy?
    -Lehet, hogy az vagyok, de nem tudom mi ennek a valós értelme. Előnye ez vagy buktató, nem tudom. Dolgozom a Duna Televíziónak, a Magyar TV-nek és természetesen az Újvidéki TV-nk is. Épp ezért nagyon oda kellett figyelnem, hogy ugyanazt az anyagot ne küldjem két, vagy három helyre. Különben ezt az újságírói etika sem engedi meg.
    Mire szánod a szabadidődet?
    -Már előre látom, hogy abból nem túl sok lesz. Mindenesetre elárulhatom, hogy óriási szenvedélyem az olvasás. Elhatároztam, hogy nyugdíjas éveimben újra belebukok a könyvekbe. Újra előveszem, pl. Jókait, meg a többieket, de az is lehet, hogy nem lesz időm olvasásra, vagy esetleg éjjel tudok hódolni ennek a hobbimnak. Ami biztos, kissé lazábban fogok élni.
    Nézd, tavaszodik. Alig várom, hogy valami szép riportot csináljak bárkivel, bármiről. Itt lesz, pl. a munkássport-olimpia. Nemcsak magáról a sportról lehet beszélni, amellett annyi minden történik. Téma rengeteg van, tervek úgy szintén de hogyan valósulnak meg, majd meglátjuk.

Lejegyezte Vastag János