Teológiai gondolatok
A rossz és a szenvedés a világban

    Múltkori elmélkedésünkben Isten feltétel nélküli szeretetéről volt szó. Ennek a teológiai megállapításnak azonban mintha teljesen ellent mondana a rossznak, a betegségnek, a nyomornak, a szenvedésnek (főképpen az ártatlanok szenvedésének) jelenléte a világban. Sokszor és sokan teszik fel a kérdést: ha létezik egy jó és kegyelmes Isten, akkor miért engedi meg a szenvedést, a rosszat, miért dúlnak háborúk, miért éheznek milliók, miért vannak kegyetlen gyilkosságok, mindent elsöprő cunamik és árvizek?
    Ezek a tények az ateisták (Isten létének tagadói) részére igazolni látszanak Isten nem létének valóságát, de – mi tagadás – problémává válnak azok számára is, akik a világot egy jó és mindenható Teremtő művének tartják. Vajon arról van szó, hogy Isten nem akarja, vagy nem tudja megakadályozni a rosszat? Ha nem akarja, vagy nem tudja mindezt megtenni, akkor állítható-e még Isten jósága, illetve mindenhatósága?
    Az az ember, aki tagadja Isten jóságát, teljhatalmát vagy akár a létét azért, mert megtapasztalja a rosszat, szenvedést, valójában azt állítja, hogy az életnek, a világnak, a létnek értelme van. Márpedig ha valaki elismeri a lét értelmes voltát, alapvetően elismeri Isten létét még akkor is, ha ezt így sosem fogalmazta, fogalmazza meg.
    Mivel Isten egy fejlődő világot teremtett, az univerzum evolúciós kríziseken esik át. Ebben a  fejlődésben lévő világban kétféle rosszal találkozunk: a fizikai és az erkölcsi rosszal. A fizikai rossz egy olyan hiányosság, amely mögött nem áll tudatos, szabad elhatározás. Az erkölcsi rossz viszont – amit gonoszságnak is nevezünk – egy tudatos lény szabad cselekedetéből fakad, és Isten, illetve a másik ember ellen irányul.
    A fizikai rossznak (pl. betegség) mindig van egy bizonyos funkciója: egy másik érték, nagyobb jó megvalósulása (pl. egészség). Ezért Isten ezt a rosszat akarja. Olyan érték viszont, amely igazolná az erkölcsi rosszat – nincsen. Ezért mondhatjuk, hogy Isten az erkölcsi rosszat nem akarja, csak megengedi. Természetesen Isten akarata semmiképpen sem irányul az erkölcsi rosszra mint valami nagyobb jónak az eszközére (mint a fizikai rossz esetében), csak meghagyja a szabad akaratú ember döntési lehetőségeit. Isten ugyanis úgy szereti az embert, hogy szabadsággal, önmeghatározási képességgel ajándékozza meg. Ezért nem mondhatjuk, hogy Isten indít háborút, hogy Ő zsákmányolja ki az embereket, és nem is Ő vonul be az intézményekbe, hogy lövöldözzön, nem Ő robbantgat százak és ezrek halálát okozva.
    Isten a gonoszság hálójában vergődő embert nem hagyja egyedül, hanem szolidaritást vállal vele. Ez az isteni cselekedet történelmileg a Názáreti Jézusban valósult meg. Benne megmutatkozott, hogy Isten a szenvedő embert nem hagyja magára, hanem megtapasztalva az emberi lét minden küzdelmét és kínját, magára vállalja a halált, hogy életének feláldozásával meghozza mindannyiunk számára a feltámadást. Ez az, amit teológiailag megváltásnak nevezünk, és ez az isteni válasz a világban tapasztalható rossz problémájára is.
    Végezetül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hitnek megpróbáltatásokra van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon és növekedhessen. Az örökkévalóságban való remény pedig erőt kell, hogy adjon a szomorkodás idejének elviseléséhez.
(2 Kor 4,17-18)

Morvai Matild, MA