112. Zöld levél

Bikanyál-gubancok a Tiszatöltés füvében, rajtuk a sarokban látható pókokkal

    A bikanyál, más vidékeken ökörnyál, lebegő pókhálószálak, amelyeket több pókfaj s különösen az Erigone és Pachygnatha nemekbe, valamint a farkaspókok, a Lycosidae és Thomisidae családokba tartozók újoncai, kicsinyei potrohuk fölemelésével eresztenek, hogy ezeknek segítségével a levegőbe emelkedhessenek s a légmozgás által esetleg olyan, védett helyekre juthassanak, ahol biztos téli szállást találhatnak. Ez a módszer hatékonyan segíti a pókok terjedését (amelyek zöme a túlnépesedés miatt elpusztulna, ha helyben maradna). Sok pók a fonalai segítségével több ezer méter magasra is emelkedhet a légkörben, és igen messzire juthat.
    A mi tavalyi és idei októberünk is kedvezett a piciny pókoknak. Hálójukba – különösképp a Tiszatöltésen – lépten-nyomon beleakadoztunk, hosszan húztuk is őket magunk után. Puha Andrea sorai jutottak eszembe, akitől nemrégiben ezt olvastam:
    „Úgy érzem, a világot keresztül-kasul beszőtték a pókok, s mindig a hálóba gabalyodok.
    Ahogy kilépek a gimi kapuján, rögtön végigdörzsölöm az arcom, mert máris úgy érzem, mintha tíz pók vert volna tanyát rajtam. Lassú léptekkel a város felé veszem az irányt, lábammal odébblibbentem az avart.
    Kis idő múlva leülök egy padra, s csak nézelődöm. Elkerülnek a gondolatok, csak vagyok. Érzem a szelet, együtt öregszem a levelekkel. Szememet a földre szegezem, felvonulnak előttem az idei ősz csizmái. Sorakoznak egymás után, feketék, barnák, fehérek. Egyszer csak egy hang arra kényszerít, hogy felnézzek. Kuncognak. Sokan. Lassan nyílt röhögés válik belőle.
    Egy férfi halad el előttem, szemlátomást olyan tekintettel, mint akinek nem létezne se múlt, se jelen, se jövő. Csak megy előre, nagy léptekkel, s ahogy elhagy engem, szemembe süt a nap. Hunyorogva összehúzom a szemöldököm, s akkor meglátom, mi is olyan vicces ezen a napon, hogy egy csapat diák szinte nyerít a nevetéstől. Az őszi napsugarak megvilágítják, s láthatóvá teszik számunkra azt a három szál leheletnyi fehér fonalat, ami az emberünket makacs ragaszkodással követi, legalább két méter hosszan. Akár illik, akár nem, nekem is mosolyra húzódik a szám, s a szelíd mosolyomat vad nevetés váltja fel, mikor a férfi értetlen arckifejezéssel, bambán megfordul, s a három ökörnyál körbelengi a fejét. Ő persze ebből nem lát semmit. Kisvártatva hátat fordít, s továbbmegy. A három fonál meg utánalebeg...”

    Száll, száll az ökörnyál odakint a földek szellőjárta síkján, a Tisza partján és felakadozik az útjában nyurguló kórókon, amelyeken el-elmarad belőle egy kis fehér fátyolfoszlány, a többit meg viszi a szél tovább. Játszik vele, ráuszítja az ördögszekeret, amely elfut alatta. A kis fehér fátyol forgószél sodrásába kerül, s elkezd emelkedni, amíg csak toronymagasan nincsen… Jöttek már a vadludak is, ami csalhatatlanul bizonyítja, hogy múlik az ősz, és már a vénasszonyok nyarának is rég vége.
    Képzeletben én is egy bikanyálba kapaszkodok, és szállok a széllel, messze-messze, a gondolatnál is sebesebben. Visz az áramlat előre, valamerre, ahol jól érezném magam...
    Közben meg valaki egy haikuban (japán versforma) így énekel:

Feketerigó
némán gubbaszt, ökörnyál
ezüstje szárnyán.

Király János